Február 26-án először adták át a Kortárs Magyar Dráma-díjat a Rózsavölgyi Szalonban. A díj alapítója: Radnóti Zsuzsa Kossuth-díjas dramaturg – Örkény István özvegye, életművének gondozója, aki így fogalmaz a díjról:
„Amikor átvettem a Kossuth-díjat, már akkor bejelentettem, hogy a díjjal járó juttatásból alapítványt hozok létre annak kapcsán, amely a fél évszázados munkámat végigkísérte: olyan kortárs drámákat, színpadi írásműveket díjazunk, amelyek közéleti tartalmúak, kritikus hangvételűek; tehát történelmi múltunk eddig kibeszéletlen, fájdalmas eseményeiről beszélnek. Vagy olyanok, amelyek kendőzetlenül szólnak a minket körülvevő jelenkori magyar valóságról, és képesek arra, hogy fontos és érzékeny társadalmi jelenségeket fogalmazzanak meg a nagy nyilvánosság erőterében.”
A díjról kuratórium dönt, amelynek elnöke az alapító maga, Radnóti Zsuzsa Kossuth-díjas dramaturg, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja. A kuratórium további tagjai: Lőkös Ildikó dramaturg, Csizmadia Tibor rendező, Németh Gábor író, Nánay István színikritikus.
A díjat minden év február 24-én, Örkény István drámájának, a Tóték ősbemutatójának a napján (vagy annak közelében) adják át. Idén február 26-án, 15 órakor került erre sor, első ízben.

„Az első alkalommal megtartott díjátadón… rögtön két drámai szöveget díjaztak. Díjat vehetett át az Egy piaci nap című regény szerzője, Závada Pál, valamint a szöveget színpadra alkalmazó Mohácsi István és Mohácsi János. Az ebből készült előadás a Radnóti Színházban látható. Ugyancsak elismerésben részesítették Kelemen Kristófot, aki a Trafóban látható Megfigyelők című előadás megalkotója – szerzője és rendezője egy személyben.” (Forrás fidelio.hu)

A díjalapító a díjazottakkal és a laudálókkal (Mácsai Pál, Grecsó Krisztián). A háttérből Örkény figyel…

„Egy színmű lepecsételi azt a pillanatát a városnak, egy országnak, amelyben született. Ezek a lepecsételt pillanatok őrzik meg nekünk a múló, közös jelenünket és a közös múltunk idejét. Ha történelmi távlatokba nézünk, akkor látható, hogy a huszadik század fordulóján született új hangú, új színpadi nyelven megszólaló drámákban megőrződött, lepecsételődött az a pillanat, amely felidézte a századforduló csodálatos országmodernizációjának kezdetét és a szellemét – kezdte Radnóti Zsuzsa beszédét a díjátadón. – … Egy áramütés pillanata volt ez a magyar drámairodalom történetében, egy olyan pillanat, amikor nem lemaradtunk, hanem bekapcsolódtunk a történelem irányvonalába, és ezzel óriási hajtóerőt kapott az ország, pontosabban Budapest szellemisége, tudományos energiái. És ez a csodálatos korszakváltás különleges drámairodalmat teremtett, mely képes volt megragadni, tükrözni a korszak ellentmondásait: Bródy Sándor, Molnár Ferenc, Szép Ernő, Szomory Dezső, Balázs Béla és persze a zseni Füst Milán. Míg a többiek azonnal színre kerültek, neki több mint 50 évet kellett várnia, hogy egy rendező, Székely Gábor, megfejtse színpadi titkait. Aztán évtizedekre elhallgattak a magyar drámák és íróik is. Helyettük a magyar export dráma, a bulvár tarolt itthon és külföldön is. A húszas- harmincas évekről beszélek. És minden visszahúzódott, amit a századelő prosperitása megteremtett. Aztán jött 1945, és 1956. Az apokaliptikus háború és a felemelő 56 után megint visszahúzódó nyomorult korszak kezdődött. Az értelmiségi hallgatás évei voltak ezek. És ezek után, ennek ellenére, ez alatt az évek alatt bontakozott ki a 20. századi magyar dráma második nagy korszaka, a rejtjelekben, fedett módon fogalmazott válság utáni nagy korszaka. Ezekben megint markánsan rögzültek egy ország mélységi változásai és velük két nemzedék válsága is sűrűsödött ebbe. Apáké és a fiaiké. Sarkadi, Weöres, Csurka, Örkény, Szakonyi, majd a fiatalok: Nádas Péter, Kornis Mihály, Spiró György. Csalódás az eszmékben, csalódás az apákban és a tehetetlen gyűlölet a szabadsághiányos rendszer iránt. Minden változott és telítődött, több fedett és nagyon fedett ellenállással, kivéve néhány nagyon bátor ellenállót, tiltakozót, és szamizdatosat, és ettől lett egyre fontosabb a dráma szava és a színház beszéde. Aztán jött a váratlan robbanás, a rendszerváltás. Ismét új, speciális magyar valóság jött létre, először egyetértésben, majd egyre erősödő, egymást erősítő, hergelő indulatokkal, új nyelvi és színpadi megszólalásokkal. Meglepően sok színpadi szöveg követte ezt a kialakuló szép új világot. Azok a bizonyos új, Korniss szavaival: lepecsételt pillanatok megint létrejöttek új nevekkel, új beszédekkel, egy darabig. Parti Nagy Lajos, Háy János, Tasnádi István, majd néhány évvel később tanultuk meg Térey János és Závada Pál nevét, akinek a Nemzeti Színházban bemutatott darabját, a Magyar ünnepet, Alföldi Róbert bátor, provokatív rendezésében nagy politikai botrány övezte. De élvonalban maradt Spiró és Kornis Mihály is. Emlékezetes marad Kornis Mihály két robbanó erejű, rendszerváltó komédiája, a Körmagyar, a Víg hatalmas színpadán Horvai István és a Hallelúja, Zsámbéki Gábor rendezésében. Mindkettő mélységesen erőteljes, társadalompolitikai és társadalomkritikai írás volt. És Spiró, szintén a Vígben bemutatott, nagysikerű Ahogy tesszük-kel és Az elsötétítés a Pesti Színházban, mindkettő Marton László rendezésében. (Az utóbbinak itt, a Rózsavölgyi Szalonban volt újból emlékezetes bemutatója 2015-ben.) Napjainkban viszont lassú elmozdulások figyelhetők meg a palettán. Egyre kevesebb a közös ügyeinkről szóló drámadisputa, az ú.n. irodalmi dráma (ami viszont megvan, pld. Térey drámaszövegei, azok nem kerülnek színpadra…) Miközben a valóság egyre durvábban átpolitizálódik, a drámaszövegek egyre inkább depolitizálódnak, az a kevés is, illetve nagyon kevés van, ami azokat az értékeket képviseli, ami miatt én ezt a drámai-díjat alapítottam és ami miatt a kurátortársaimmal együtt úgy gondoltuk, hogy ezeket kell valóban megdicsérni. Ezzel párhuzamosan egyre több értékes, közügyekkel foglalkozó politikus előadásszöveg jön létre, amit rendezők írnak vagy állítanak össze dokumentumokból, vagy azok alapján, majd színházi csapatokkal, színészcsapatokkal közösen véglegesítik és megalakítják a végső formát. Mostanában elsősorban a rendezésekről, a rendezőkről beszélünk, és nem a drámákról. Az előadás üzenete ezeknél az izgalmas daraboknál, mert nagyon sok van, hangsúlyozom, ezeknél az előadás üzenete a szövegről átkerült a rendezésre, vagy a színészekre, vagy a megvalósítására a szövegeknek, és az egész komplex színházi megvalósítás egy újfajta: színész, drámaszöveg, néző és alkotóknak egy újfajta korszakát vetíti előre. Ennek mesterei napjainkban Pintér Béla és a Mohácsi testvérek. Mindketten politikus alkatok. A rendezői politikus színház korszaka tehát egyre erősebben van jelen és úgy tűnik, hogy a történelem színháza, amitől féltünk, hogy lassan kikopik mindennapjainkból, úgy látszik újra megújul, csak egy másfajta megközelítésben. És mostanában egyre több fiatal színházi alkotó is követi ezt az utat. És ez a mi két, most díjazottunk díja ezeket a gondolatokat erősíti.” (Radnóti Zsuzsa díjátadón mondott beszédéből)

(Összeállította: Nászta Katalin)