(Kis nyelvi-történelmi-politikai barangolás a Szentföldön)

Jaffáról az én szépkorú generációmnak a narancs (nem pártunk és kormányunk kedvelt színe!) és a jaffa-szörp jut eszembe (az utóbbit állítólag az előbbiből készítették, a magyarországi Szobon, némi kátrány hozzáadásával). Az egykor üzleteinkben ritkán kapható, egyenként vékony reklámpapírba csomagolt finom gyümölcsöt a viszonylag közeli (és 1956-ig, a szuezi háborúig: baráti) Izraelből szerezték be külkereseink; a Jaffa-közeli kibucokban érlelt narancs a fő kikötőről kapta »magyar« elnevezését. A palesztinai tengerparton épült kikötőváros hosszabb időn keresztül a brit mandátumterületi Szentföld legnépesebb városa volt – a később fővárossá lett Tel Aviv is csak vele együtt kerülhetett eleinte említésre (Tel Aviv-Jaffa).

A jaffai aranykort őrzi a sok színház (és mozi), hangversenyterem, étterem és szálloda: ma a kikötői negyed a főváros külső kerülete, és – a mi Szentendrénkhez hasonlóan – a bohém művészek kedvelt élőhelye…
Egy Szovjetunióból odamigrált orosz ajkú újságíró adott hírt arról a minap, hogy anyaggyűjtése közben a retró ’Falasztin’ /Palesztin/ című újság egyik 1937-es címoldalán fölfedezett egy (jellegzetes, pakompartos, azaz oldalszakállas) Puskin-portrét, s e nyomon elindulva kiderítette, hogy Jaffában egy utca viseli a legnagyobb orosz költő nevét. Azonnal el is indult fölfedezni az echte orosz emléket a narancsligetek övezte városban. Meg is találta – és szinte letaglózta, amit hallott: a helybéliek (zsidók, arabok, mindenki) ’Foskin’ néven említették az utcácskát (és így olvasták le az utcatáblát is).

Az Anyegin már a harmincas években megjelent újhéber (ivrit) nyelven – a költőt tehát nem csak az orosz földről alijázottak ismerthették (akik otthon már az óvodában tanultak Alekszandr Szegejevicsről), hanem a máshonnan érkezettek no meg az írástudó őslakosok (köztük akár még arabok is). Mivel az akkori jaffai városi könyvtár állományának többsége orosz kötet volt, nem véletlen, hogy a bibliotéka környékén egy névtelen kis utcának Puskin nevét adták. A környéken olyan púderes értelmiségi utcanevek is akadnak, mint Gorkij köz vagy Michelangelo tér. Ám ezekkel nincs olvasási, kiejtési probléma.
Puskinnal sem volt, míg élt az orosz zsidók még az »őshazában« iskolázódott nemzedéke. Utána azonban már csak a csupasz utcanévtábla maradt. Meg az ivrit (héber) írás szabályai. Az ősi nyelv ábécéjében ugyanis van egy ’Pei’ betű (amely kicsit a ’kukacra’ hasonlít, különösen folyóírásos formájában); egyaránt ejthető P-nek avagy F-nek; szó elején (kis ponttal a közepén) inkább F-nek.
(Arabul nem tudok, de a Wikin az arab ábécében egyáltalán nem találtam P-t, csak F-t…)
Mivel a héber írásban csak a mássalhangzókat jelölik (a magánhangzókat »ki kell találni«), az orosz költő átírása a N-K-S-P/F betűkkel oldható meg; jobbról balra olvasva és magánhangzókkal feltöltve ez lehet Foskin, Paskin, Feskin, s akár Puskin is. Valamiért a Foskin ragadt meg az izraeliekben, különösen a jaffaiakban – így ez lett az utca neve… Foghúzás nékül… (Régi favicc iskoláskoromból: A tanárnő fölszólítja Mórickát, mondjon egy orosz költőt. Mire Móric: Fuskin. Tanárnő: Ülj le, egyes –tanuld meg a nagy költő nevét! Móric, leülés közben morog: »Ez a hülye fi…- pardon, politkorrekten: fedagóg – nem veszi észre, hogy kihúzták két első fogamat…«)
Még egy nyelvi érdekesség: a P és az F a görögben és a latinban is szorosan ’kapcsolódik’ (pl. a latin Phoenicia ógörögül: Φοινίκη azaz: Foiniké; »magyarul« meg Főnícia; de e tőből származik a karthágóiak »pun« elnevezése is. A közel-keleti tengerparti népek egyike az egyiptomi leírásokban plst ( olvasva „peleset”); héberül pelisztim, görögösen philiszteosz, arabul „falasztin”; – magyarul filiszteus (a Bibiában) és palesztin a politikában…

A szóbanforgó héber PEI betű (szókezdő formában, pont nélkül; lehet P is, F is)