Hát menj, most már tényleg menj végleg el.
Így is sokáig tartóztattalak.
Tudom, rég útra készen toporogsz
a rád aggatott jelmezek alatt.

Emlékszem, ahogy megérkeztél hozzám…
Árva tested vastagon betakartad,
és szép lassan vetkőztél le nekem,
s csak annyira, amennyire akartad.

Néha, amikor nem tudtál vigyázni,
szívünk annyira átmelegedett,
hogy ledobáltad az összes ruhádat,
s egy percre megláttam a lelkedet.

De szemem fényében tovább didergett,
kis testére takarót dobtál gyorsan,
én kutattam szerelmes tenyeremmel,
de nem tudtam kitapintani, hol van.

Ó, mennyi szép ruhát adtam terád!…
És mennyi ékszerét a vak reménynek!…
Tudom, nem illettek rád, és ma már
azt is tudom, hogy ezt te sose kérted.

Feszült rajtad, és égette a tested
a sok illúzióból szőtt anyag,
Másra vágytál… Olyanra, ami te vagy:
legyen laza, és hideg és hanyag.

Az ember néha nem jó modellt választ,
és mégis csak öltözteti vadul
szeretetbe, jóságba, aztán végül
csalódik, összetörik és tanul.

Tudom, már rég letépted azt a köntöst,
amibe szerelmem öltöztetett,
Végre valami kényelmesbe bújva
kidobtad az összes jelmezed.

Időbe telt, de ma már ezt is értem…
Hetekig tartott, amíg szótlanul
lesírtam rólad az összes ruhámat,
s most itt állasz végre ruhátlanul.

Ez vagy te. Szép, kegyetlen, árva férfi.
Indulsz, és én azt kívánom neked,
hogy melegítsen úgy valaki át,
hogy nem rejted el majd a lelkedet.