A paták egyhangú csattogása álomba ringatott volna bennünket, ha a teremtő túl nem tesz minden eddigi bőkezűségén. Forró kátrányszag csapott fel a lassan zötyögő szekérderékba, kókadtan bámultam Ángyél kitakart combjait, ahogy rózsás, füstszagú pendelyét lába közé csavarintva süttette bőrét a nappal.
– Drága! – suhogtatta Choli, a költő, újonnan vásárolt, sallangos ostorát. A gebe rá se bagózott, baktatott az olvadt bitumenes úton, nem sürgette az idő. Minket sem túlságosan. Céltalan barangolást terveztünk, vissza akartuk rázatni magunkat a régi kóbor cigányok világába, hátha a portalanított országutakon találunk valamit a legendákkal körülfont nomád élet mesés hagyatékából. Korai lett volna még eredményt hirdetni, épp csak átvánszorogtunk Békés megyén és valahol Bihar déli csücskében po-roszkáltunk.
Az istenáldotta Alföld búzakalászos rengetegét átszelő, testet-lelket sorvasztó árnyéktalanságán kívül csak az éjszakai szúnyogűzésből visszamaradt füstszagot éreztük magunkon és egymáson. Ángyél szőkén, behunyt szemmel mosolygott a szénával megtömött kocsiderékban. Ő volt közöttünk a legboldogabb. A tükrös-csempés fürdőszobák desodorpermetétől megcsömörlötten, élvezte negyednapos mosdatlanságunkat. Nem volt ínyemre, hogy nőt hozzunk magunkkal, de sok élményszomjas barátunk közül végül csak ő maradt híve terveinknek. Örömmel vállalta az út viszontagságait, hogy elvegyülve közöttünk, belső részese lehessen emlegetett cigány világunknak. Hát most megadatott neki.
Baktatott a kis ló, gerezdes bordáin szennyes habot dörzsölt a tyúkpadlásról előszedett hám. Mellette Dani lépkedett, magasra emelve buszbérletét, hogy a szemtelenkedő bögölyöket távol tartsa a ló izzadt testétől.
– Pusztulatos meleg van – fészkelődött Choli a foszladozott bőrülésen. Gyérülő, borzas hajából kilátszottak kajla, vargát rántott fülei, ingtelen vállain a hajdani vad kelések nyomait lassanként elpirította a nap.
– így jártak valamikor az őseink is, hé! – kiáltott Daninak. – Most megtudod, milyen volt a cigányok istene!
Dani gyerekes mozdulattal szemére simította haját, majd legyezte tovább a gebét.
– Miért nem ülsz fel? Szurkos lesz a bakancsod !
A választ hosszan ordító kürttel elnyomta egy teherautó, azután Choli rikoltozása hallatszott, ahogy mindenáron kocogásra akarta bírni a lovat.
A hosszas noszogatás végül is jobb belátásra bírta a gebét, nekirugaszkodva zötyögtetni kezdte a kocsit.
– No! így kell hajtani – mutatott Choli örvendezve az útpadka bozótjai közül kifehérlő kilométerkőre.
– Ha minden jól megy, két óra múlva Komádiban leszünk – tette hozzá Ángyél.
– Nono – vette védelmébe Choli kocogásra erőszakolt gebénket. – Nem kell bántani ezt a lovat. Ha óránként négy kilométert megteszünk, egy óra múlva elérjük a falut.
A ló ügetésére vidám mozgolódással megigazítottuk a hátsó szénafészket, és arccal a légmozgás irányában, elmerültünk a messzeségben. A kocsi zörgése, zötyögése, rázása már természetesnek tűnt. Újat csak a nagy síkság büszke tarkasága nyújtott, ahogy csalfa mozdulatlanságában megéreztük a felhevült remegést. Az elsuhanó autók megkavarták a levegőt. Drága zárkózott, közömbösséget mutató botorkálása azokéra a „nagy gondolkodókéra” hasonlított, akik menet közben nem veszik észre, hogy az út melyik oldalán mennek. Egy kanyar után hirtelen kapaszkodóhoz értünk. A kis barna megállt, visszapillantott ránk, a habos zablakarikák mellett kivillantak hiányos fogai. Meredeknek találta az utat.
– Itt a Sebes-Körös – mutatott Choli a hídra. – Mindjárt vizet érünk.
Összefutott szánkban a maradék nyál, a fürdés gondolatára leugráltunk a kocsiról, hogy Drágát felsegítsük a hídra.
Napokkal azelőtt észrevettük, nem vagyunk túlságosan bőviben a szerencsének, útközben lépten-nyomon meszet árulónak hittek bennünket, amíg le nem bontottuk a ponyvaekhót. Kovácsoltvas színűre pörkölt bennünket a nap, többet mentünk a szekér mellett, mint rajta, no de ha már a múltunk után kutatunk – hangoztattuk -, adjuk meg a módját, ne gondolják, hogy csak műkedvelő cigányok vagyunk. Így is, ha öltözetünkre néztünk, el-elfogott bennünket a bizonytalanság, de sajnos az avatatlan farmergúnyánál nem tudtunk eredetibbel szolgálni.
A híd vaskorlátja mögül szomorúan pislogtunk az alattunk hömpölygő vízre, éppen elvonulóban volt az áradás, a hullámtéren hagyott vastag iszapréteg megközelíthetetlenül elzárta a mederbe húzódott zavaros vizet. Dani kelletlenül visszatűrte nad-ágkorcába az inget, a csalódástól meggörbülten átvánszorgott a hídon, Choli, távolabb a parton, még méregette a lehetőségeket, aztán lemondó mozdulatokkal visszatért a szekérhez.
– Menjünk! – vette ki Ángyél kezéből a hajtószárat. – Nem messze vagyunk már. Na, Drág! – sikkadt el a szó vége, ahogy a kocsi csörömpölve elindult.
Elhagyva a veszélyes lejtőt, mi is felléptünk a szekérre, Nadrág még benne volt a kocogásban, de azért nem kellett félteni, hogy inára szalad a kocsi. Szomjúság okozta szontyolodottságunkból kirázott bennünket a kerekek csörömpölése, bizakodó vidámsággal méregettük a közöttünk és a körvonalaiban már jól látható falu közötti távolságot. Ángyél vászontarisznyájából dunsztosüveg-gumikat kotort elő, fésülködő mozdulatokkal két ágra kötötte lobogó szőke haját. Mi is igyekeztünk elfogadhatóvá tenni a külsőnket, úgy, hogy mire elértük a község főterét, már jól fésülve, tiszta ingesen kecmeregtünk le a szekérről. Nadrág a piactér szélét övező lombos fák árnyékában szemmel látható nyugalommal fogott a szénázáshoz.
Sorban álló üzletek mellett cifra, virágnévvel díszlekedő eszpresszó vonta magára a figyelmünket. Türelmetlen mozdulatokkal lesepertük a ruhánkra tapadt szénatörmeléket, egymást sürgetve elindultunk az üzlet felé. Egy röpke pillantással még ellenőriztük a külsőnket az ajtó fátyolfüggönyös tükrében.
A presszóskisasszony hűvösen bólintott köszönésünkre. Egy sarki asztalnál két pillekalapos alak vedelt, észre sem vették, hogy beléptünk.
– Négy üdítő italt kérünk!
– Nincs! – válaszolt, frissen berakott, lángvörös haját igazgatva a hűvös tekintetű kisasszony.
– Akkor adjon négy pohár szódat.
– Az sincs.
– Akkor talán a pohármosóból ihatnánk egy csepp vizet! – kedélyeskedett Choli. De a lánghajú szépséget nem lehetett megvidítani.
– Ne tessék gúnyolódni! – csattant fel vad pillantást vetve a megnémult Cholira.
– Kérem szépen! – szóltam közbe engesztelőén – szomjasak vagyunk, és végtelenül hálásak lennénk, ha kiszolgálna bennünket.
– Nekem maguk csak ne legyenek hálásak! Ismerem én magát is. Tőlem akár térdig érhet a szakálla, akkor sem tűröm el, hogy velem ilyen hangon beszéljenek. Különben is, ahová maguk beteszik a lábukat, azonnal rendőrt kellene hívni.
– De asszonyom …
– Nem érdekel! – torkolt le. – És ne tehénkedjen a presszógépre!
Egymásra néztünk, majd a sarokban vigyorgó koccintgatókra. Choli fekete arca ólomszürkére változott a dühtől, de még maradt annyi ereje, hogy ellenálljon önmagának.
– Azok nem eladók? – mutatott tekintetével a hosszú faládákban egymásra halmozott narancsitalokra.
– Nincs átvéve, igyanak Kinizsi sört.
– Én nem kérek – ingatta a fejét Dani.
– Ángyék? – kérdeztem. Hallgatott és nézett rám, mint akit most lát először, majd szótlanul kifordult a presszóból.
– Adjon két üveggel – mondtam kelletlenül.
– Válogatni, azt tudnak – panaszkodott a sértett méltóság pózában a presszósnő régi vendégeinek.
– Nekünk is van olyan pénzünk, mint a többi tisztelt vendéguraknak – mondtam. -Nem koldulni jöttünk.
– Maguk nem … – mért végig megsemmisítő tekintettel. – Azt hiszi, most veszem le az első söröskupakot?… No, igyák meg gyorsan és menjenek! – vetett egy undorodó pillantást a fák árnyékában parkoló fogatunkra.
Ahhoz már nekünk sem maradt erőnk, hogy a pultra rakott italt megkóstoljuk. Biccentettünk, és szomjasan, hang nélkül távoztunk.

Forrás: Lakatos Menyhért: Csandra szekere, Szépirodalmi, Budapest, 1981.