Édesanyám drága, pünkösdi fenyves erdő ködét szitálja a hajnal,
s a csíksomlyói Salvator kápolna fölött nyílik az ég aranybokra:
Baba Mária érkezik, a Napba öltözött. Miközben
a Duna barna iszapját rétegekben rakja a Margit-sziget köveire,
uszadékfák ütődnek a lezárt híd pilléreihez: árvizekbe degedt emlékek.
Nem vagyok szomorú a csonkaország szívében, időzónányira nyugatabbra.
Kibékülve sem vagyok magammal, de senkitől sem várok bocsánatot,
könnyes adósságokkal tartoznak nekem otthon, embernek emberek.
Tudom, beteg vagy, s úgy élsz, mint költők anyja mindenütt, szegényen,
illőn megosztva szereteted melegét rég eltávozott gyermekeid között.
Hétfői hajnalban írom levelem neked Vásárhelyre.
                                                                  – No végre, mondod, jött egy szó attól
a fiútól, aki Húsvét idején ’90-ben törött kulcscsonttal beteg fiát
vitte át a túlsó partra: zsebében a ’79-es Quasimodo kötettel. Szegény,
hiszékeny jó bolond, lélekben tiporják majd agyon egy szép napon valahol.
– Emlékszem, a kisállomásról zötyögő vonatok vitték a székely körvasúton
a kis faládát a pónyikalmával Sepsiig s onnan Kézdire, a Feketeügy mellé,
ahol a Fortyogó vizében először láttam csíkbogarat. Azt akarom most,
csupán annyit, hogy megköszönjem a konok egyszerelmű hűséget, amit te
ültettél belém. Habár mosolyom bölcsessége nem oly szelíd, mint a tiéd.
De önmarcangoló kegyetlen fájdalmaktól mentett meg szelídséged.
Nem fontos most, hogy hull a könnyem érted. Ó, nyájas, jó halál,
ne nyúlj még az órához, mely nagyapám ágya fölött magára hagyottan ketyeg:
gyermekkorom nyári vakációi zománcos számlapján tükröződnek;
ne nyúlj a vének szívéhez, kezéhez.
                                                           – Hogy szétszóródik a család.
– mondtad legutóbb még, te holdvilágarcú, mosolygó szemű drága édesanyám.