A szikkasztó nap, a júliusi szélcsend,
a szentgyörgyi sósfürdőben izzadt asszonyom
bőre barnája s a Víkend-telep iszapos illata…
Az én szívem már csak ezé a tájé,
a marosmenti reggeli ködök vizein.

A tengert felejtem: a búgó kagyló
szobadísz csupán angyalföldi házam kis szobájának kasztenén.

A kóberes szekerek nyikorgása az enyém:
Jedd felé, amerre a déli rekkenésben
jegenyefák fölött vibrál az ég. Kócsag röpte, darvak krúgatása
a Faragói-tó fölött már nem hozzám szól.

De házért és hazáért imádkozik az ember, bármerre vonta sorsa.
Engem már senki sem vár az Ebháton.

Ó, a Város rég megunta az eltávozottak emlékét cipelni
főterén, ami hétvégeken sétáló utcává satnyul,
megunta a vakságra ítéltetést,
megunta a cifra káromlásokat,
megunta a kutak vizét mérgezőket,
az adni már nem tudó, csak kapni vágyókat megunta már.

Fiai hétvégeken, íme marosmenti fenyvesekbe indulnak,
zsákkal takargatják hátuk felett a csillagporos kánikulai eget,
s a Kelemenekben patakok völgyében havasi ízektől édesül a szájuk:
vérvörös, csakis vérvörös málnát szüretelnek.

De engem már senki sem vár az Ebháton.

És ez a jégesőt jósoló fülledt este
mégis a miénk, s én csökönyösen
e rendhagyó ellenpontos dalt dúdolom neked
édes emlékekről, harangról,
szerelmetesen és hitvalló haraggal.