Tépett idő

A Brassai az életem volt. Oda jártam, ott szenvedtem, ott tanultam, ott örültem, ott tettem szert az első barátokra, akik aztán vagy megmaradtak, vagy nem, ott jártam egy osztályba olyanokkal, akik közül néhányan legnagyobb meglepetésemre a barátaim lettek.
Tizenkét évig jártam ide, betéve tudtam. A 43-as termet, ahol végeztünk, a folyosókat, a különös hangulatú manzárdszobát, ahol a műszaki rajz órák voltak, a pincét, ahol meg a műhelyórák, a tornatermet, az udvart, a fizika meg a kémia labort. Szőllősi Ferencet, aki Józsikának nevezett a második keresztnevem miatt, Dan Mariát, aki a világ legjobb romántanárnője volt, Egyed Emesét, akivel színjátszottam, Csőgör Enikőt, akivel verset mondtam, Tóth Károlyt, az orosztanárunkat, ezt a nyalka világfit, aki egyszer ember volt egy embertelen helyzetben, és mind a többieket.
Karszámunk volt, fantáziátlan ingünk és nadrágunk, fantáziátlan mindenünk. Ez nem utólagos konstrukció: nem a kommunizmus zavart, hanem a saját ügyetlenségem. Mindig gyűrött volt mindenem, lógott rajtam az ing, rólam a nadrág, a zakómon pecsétek éktelenkedtek, a fülemen kariókanyomok (csupán a nyelvvédők kedvéért: nem, nem filcnyomok). Az osztály hülyéje voltam, akit ahányszor csak lehetett, megtapostak az erőszakosabbak. És az osztály zsenije, aki segít románból és magyarból, mert ha nem, megtépik a padtársai. Egy tépett, cafatokban lógó alak voltam, aki mégis szeretettel emlékszik vissza majdnem mindenre, ami ott történt.

Forrás: Villámvignetták