Harmadnapon, amikor már azt hitte, nem bírja tovább a hajóbordán, amire a süllyedés után egy áramlás rásodorta, a távolban meglátott egy szigetet. Hullámok vitték, sodorták a tengeren, amióta csak a vakszerencse és egy örvény a forgatag szélére lökte a mélybe bukó hajótörzs közeléből. Az óceán felszíne elcsendesedett, sehol nem volt már senki, a vízbe fúlt halászok tetemei odalenn voltak a mélyben, és a bárka roncsai is messzire kerültek, csak ő menekült meg a viharból, s hányódott étlen-szomjan a habokban. De harmadnapon, amikorra már-már kihunyt lelkéből a remény, meglátta a szigetet. Déli verőfényben pillantotta meg, zöld bokrai és békés ligetei a vakító napban káprázatnak tetszettek, de amint egyre közelebb került a parthoz, láthatta, hogy a sziget valóság. Még maradt annyi ereje, hogy erőtlenül bár, de kezével evezve a smaragdfűcsomók közül elősárgálló homokpad felé segítse a széles hajóbordát, amin idáig hozta az áramlat.
Ez hát, ami megment, gondolta, ez mégis csak az élet, nem kell elvesznem, kijutok a partra, sós víz marta testem meggyógyulhat a napon, édesvíz enyhítheti szomjamat, a fák gyümölcse éhemet…
Megmenekültem! gondolta, és kiáltotta: megmenekültem! Megmenekültem és élhetek, hát mégis, mégis…!
Már érezni vélte talpa alatt a földet, a fű selymét, a homok puha melegét, érezni a fák árnyát, a bokrok kínálta ízes bogyókat. A hullámok segítették, a hajóborda széle a partnak ütődött, s õ kinyújtotta kezét, hogy belekapaszkodjon egy vízbe hajló ágba, egy indába, egy fűcsomóba. De az áramlat, ahogy a sziget széléhez sodorta, vissza is vetette. Kétségbeesetten evezett kezével újra, és erőfeszítése nyomán a deszka megint elérte a partot. Azonban amint kapaszkodni akart, ismét ellökődött, és így ment ez hosszadalmasan. Vitte és taszította a hullámzás, és ő egyszer sem tudott megkapaszkodni, hogy kijusson a szigetre.
Fogytán fogyott ereje, de a tenger egyre csak játszott vele.
Hát lehetetlen! – nyögte kimerülten. – Lehetetlen, hogy itt vagyok, életben hagyott a sors szeszélye, s most, amikor megmenekülhetnék, a sziget nem akar befogadni!…
Lázasan, cserepes ajakkal, zihálva próbálkozott újra és újra, sírva a dühtől és a fájdalomtól, de hasztalan, nem volt szerencséje.
Befogadnálak – hallotta a sziget hangját káprázatában. – Befogadnálak, de lásd, a tenger nem akarja. A tenger foglya vagy, magához ránt a tenger. Nálam békében élhetnél, de mit tegyünk, a tenger hatalmas és erős, és akit kiszemelt magának, azt nem engedi. Hajóját összezúzza, őt magát a mélybe rántja…
Hosszan tartott a küzdelem. Olykor azt hitte, győzött, megmenekül, de a szigetre nem jutott föl soha. Csak vágyhatott rá, csak csodálhatta, csak álmodhatott róla.
Álmodott róla akkor is, amikor ötödnap, reménykedése utolsó, mert a halála napján még egyszer felcsillant a sziget fáin a nap aranyló fénye, és a tenger morajlásán is átható madárdal szállt feléje a zöld lombok közül. Azt álmodta, hogy végül is ott van, kipihenheti fáradalmait, fejét lehajthatja a sziget selymes füvére, s boldog lehet, mert teljesült a vágya. Álmodott, így hát nem tudhatta, hogy a tengervíz mosta hajóbordán fekszik, és a feltámadt áramlat egyre messzebb sodorja áhított szigetétől. Nem tudhatta, hogy a halál vár rá, néhány csomónyira a parttól, a reménytelenség okozta halál.
Elveszett ő is, mint ahogy elvesztek a hajótörésben társai.
Csakhogy ő látta a szigetet. És majdnem feljutott rá!…

Forrás: Magyar Napló, 2006/ 2. szám