Egy átdidergett éjszaka után
hajnalban elindulsz, csak úgy, céltalan,
hogy beindítsd gémberedett
tagjaid műszerét
és kimosd szemedből a gettó füstjét.
A kertes házak oldalán haladva,
nem is kell kukucsálni,
az alacsony kerítések fölött
jól belátni
a hajnalkavirágos udvarokra,
a cipóként gömbölyödő kutyára
a konyha küszöbén –
nézed az alig oszló homályban,
amint kijön a kócos, fiatal asszony
és ásítva felnéz az égre,
miközben a résre hagyott ajtón
utána surran a frissen főzött
kávé illata –

minden olyan ismerős,
dezsávü :
mintha már láttad volna valahol
a morzsaszínű kutyát
és a mozdulatot, mellyel az asszony
szája elé emeli a tenyerét –
de az is lehet,
csak álmodtad mindezt,
valamikor nagyon régen.