Internet-kávézó / Balla D. Károj* kávésztorija
(* a szerző újabban nem használ elipszilont írásaiban, nevéből is száműzte)
Kávé hármasban
Moszkvai előzmény
1980-ban Magyarországra utazni Kárpátaljáról csak úgy lehetetlen volt. Közeli rokontól kellett hatósági meghívót beszerezni, azt benyújtva (és nem ritkán a rokonságot bizonyító okmányokat is mellékelve) lehetett útlevél-igénylő űrlapot igényelni, amejet elsőre hibátlanul kitölteni és a megfelelő béjegzőkkel elláttatni csaknem akkora eséjjel sikerülhetett, mint lottón az ötösbe beletrafálni. Bikkfanyelven feltett kérdések, szűk válaszadási hej, radírozni, javítani tilos… Kitölteni viszont széles hengerű írógéppel kellett, ojannal, amejbe a fektetett A4-es űrlapot be lehetett fűzni. Valamit mindig elrontott az ember.
Az óhatatlanul hibássá sikeredő űrlapot háromszor-négyszer is visszalökték. Valami hiba mindig akadt. Hol egy pecsét, hol egy aláírás hiányzott róla, hol csak a megfogalmazás nem felelt meg bizonyos bürokratikus elvárásoknak. Ha a jellemrajz rubrikából például az erkölcsileg feddhetetlen kifejezés mellől hiányzott a politikailag tájékozott és ideológiailag kipróbált (!) frázis, akkor az űrlap hibásnak számított. (Ezt a rubrikát egy hosszabb okiratból készített pár soros kivonat alapján kellett kitölteni, magát a jellemrajzot – magyarul erkölcsi bizonyítványnak mondanánk, oroszul Harakterisztyika volt a neve – egyébként az utazni vágyó közvetlen főnökének, továbbá a nagyfőnöknek, a párttitkárnak és a szakszervezeti elnöknek kellett aláírnia, akik előzetesen gyakran be is rendelték meghallgatásra a delikvenst.) Ha aztán a sokadik nekifutásra történetesen már minden stempli és kézjegy a hején volt: lakbizonylattól, a házastárs vagy szülő hozzájárulásától kezdve a rendes évi szabadságra való jogosultság dokumentálásán keresztül annak igazolásáig, hogy az utazni vágyó nem büntetett előéletű és nincs államtitkok birtokában – még akkor is következett egy-két meglepetés. A hivatalnok hosszasan tanulmányozta az anyagot, majd kérdőleg felnézett: „És hol van az arról szóló igazolás, hogy maga a katonakönyvét letétbe hejezte a katonai parancsnokságon?” Ha az ember csodálkozott, kioktatta a hivatalnok: csak nem gondoltam, hogy amíg én külföldön leszek, a katonakönyvem otthon állhat a szekrényben?
Ezek alapján talán érthető, hogy amikor kollégáimmal hírét vettük: Moszkvában megrendezik a Magyar Kultúra Hetét, és ebből az alkalomból a fővárosba érkezik a Vígszínház társulata, akkor hárman összeszövetkezve úgy döntöttünk, rászánjuk magunkat a kétezer kilométeres útra – ez sokkal egyszerűbb volt, mint Budapesten megnézni a Víg-et. S ha már ott leszünk, nemcsak az előadásokra ülünk be, hanem készítünk egy-két interjút is a társulat tagjaival.
– Szervusz, Kern András! – törtünk rá a félmeztelenül ajtót nyitó kedvencünkre a Rosszija szállóban… De nemcsak ő lepődött meg, nagyot néztek a többiek is, amikor bemutatkozva elmondtuk, honnan jöttünk és mennyit utaztunk – csak azért, hogy a Harmincéves vagyok és a Minden jó, ha vége jó előadását megnézhessük. Gesztusunk meghatotta őket, maguk közé fogadtak: a művészbejárón közlekedtünk és a nézőtér számukra fenntartott szolgálati székeiből néztük végig a darabokat. Közben azért elkészültek az interjúk is, nyilatkozott nekünk Marton László rendező, Radnóti Zsuzsa dramaturg, a színészóriások közül Ruttkai Éva, Darvas Iván – de mikrofonunk elé állt Halász Judit, Lukács Sándor – és még sokan mások. Többükkel össze is barátkoztunk, hosszú évek múltán is tartottuk a kapcsolatot. Radnóti Zsuzsa később Ungváron is járt, amikor meghívtam, hogy a Hatodik Síp drámapájázatának anyagát zsűrizze és a díjakat kiossza. Lukács Sándorral párszor az Írószövetségben futottam össze. A legszorosabb érzelmi szállal, talán nem tévedek, Hegedűs D. Gézához kötődtem. Ebben sok minden közrejátszhatott, bizonyára az is, hogy szegről-végről földik vagyunk (ő a szabolcsi Ibrányban született; volt, hogy Nyíregyházán találkoztunk teljesen véletlenül; mi átutazóban voltunk, ő húgát látogatta meg), no meg azt is számon tartottuk hogy „középen druszák” vagyunk, lévén ugyanazt a betűt szúrtuk be vezeték- és keresztnevünk közé. A döntő szerepet közeledésemben mégis Géza őszinte emberi kíváncsisága és kedvessége játszhatta.
Útban Gyula felé
Valamikor az 1980-as évek legvégén, amikor már sokkal könnyebb volt külföldre utazni és elég gyakran megfordultam Budapesten (például éppen az említett Hatodik Síp alapítása és szerkesztése ügyében), részesévé váltam annak a fojamatnak, amej a határon túli alkotóknak a magyarországi kulturális életbe való bekapcsolását célozta. Tudom ezt kevésbé nyakatekerten is mondani: divatba jöttünk mi, kárpátaljai, erdéji, fel- és délvidéki írók. Trendi dolog lett meghívni minket minden rendű és rangú irodalmi rendezvényre. Tudtam, hogyne tudtam volna, hogy ez nem mindig az írói kvalitásomnak és pláne nem magyarországi ismertségemnek, hanem inkább kárpátaljai státusomnak szól, de túltettem magam ezen, hiszen élveztem minden egyes alkalmat, amikor magyarországi és más határon túli kollégáimmal találkozhattam, – akár sima részvevőként, akár szereplőként.
Utóbbi minőségemben kaptam meghívást abban az évben a Gyulai Lírafesztiválra is, ahol saját versemet kellett felolvasnom a Várszínpadon.
Felvonatoztam Pestre, és – kezemben a Fesztivál programjával – végigtelefonáltam az ismerős részvevőket: nem vinne-e le kocsival valamejikőjük a Békés megyei fürdővárosba.
Hegedűs D. nagyon megörült jelentkezésemnek és a rá jellemző segítőkészséggel azonnal megszervezte, hogy együtt utazhassunk. Ő ugyan maga is csak potyautas lesz kollégája, Gálffi László kocsijában, de abban az autóban én is elférnék, „legalább beszélgetünk egy jót”…
Kora hajnalban találkoztunk a Keletinél, Baross Gábor szobra alatt. Gálffi is emlékezett rám Moszkvából, így hát régi ismerősökként vágtunk neki a több órás útnak (autópája abba az irányba nem épült még akkor, valóban nagyon hosszú volt az út sok-sok város és falu érintésével).
Én azt se bántam volna, ha soha nem ér véget az utazásunk, ojan kitűnően szórakoztam. A két színész ki nem fogyott a tréfából, ugratták hol egymást, hol engem, hol pedig azokat a verseket gyakorolták fennhangon, amejek majd a Gyulai Várszínház deszkáin hangzanak el előadásukban. De még ebben is volt ugratás.
– Géza, ne magold már azt a verset, késő azt már ijenkor megtanulni; nekem minden a fejemben van! Igaz, nem lehet mindenkinek ijen tökéletes a memóriája.
– Lacikám, mindenkinek más a technikája. Nekem is fejemben van, de még csiszolom az anyagot, hogy ne legyen göcsörtös, mint a tiéd lesz.
Hegedűs D. engem is alaposan kikérdezett, beszámoltatott: mit csinálok, mit írok, hogy élek én és hogyan élnek a kárpátaljai magyarok.
– És mondd csak, Károj, igaz-e, hogy nagy az elvándorlás a magyarok köréből?
Kiselőadásba kezdtem. Elmondtam, hogy hivatalos statisztika ugyan nem áll a rendelkezésemre, de családom, barátaim, ismerőseim, kollégáim köréből bizony tömeges az elvándorlás. Szinte hetente járunk iskolákba, könyvtárakba író-olvasó találkozókra, mindenütt ugyanezt halljuk. Az iskolaigazgatók legnagyobb gondja, hogy új tanerőkről gondoskodjanak, van, aki az évzárást sem várja meg. Egyre kevesebb a magyar orvos, mérnök. Igen, főleg a fiatal diplomások…
Útitársaim kissé hitetlenkedve hallgatták beszámolómat – évente több száz értelmiségi… ez talán mégis túlzás – hiába hoztam fel másik bizonyítékomul azt, hogy nem vetődtem még Magyarországnak ojan szegletébe, ahol kárpátaljaival ne találkoztam volna: bárhol is tartunk irodalmi estet, a végén a hallgatóságból odajön hozzánk egy nemrégiben áttelepült érdeklődő – nem ritkán ismerős – hogy az otthoni dolgok felől kérdezősködjön.
Ha épp azok távoznak, akiknek kulcsszerepe lehetne a kárpátaljai magyarság felemelkedésében, akkor… Hitték is, nem is, amit mondok.
Hab a kávén
Vagy kétszáz kilométert magunk mögött hagyva Gálffi már nagyon ivott volna egy kávét, de – még mindig kora reggel lévén – minden zárva volt. Végre aztán, már valahol Békésben, egy kisváros presszójának üvege mögött mozgást láttunk: na, ide benézünk.
Majd fojtatjuk, szakították meg tragikus hangnembe csapó kiselőadásomat, és indultunk az áhított kávé irányába. Ám a cukrászda ajtaja csukva volt. Egy fiatalasszony ugyan – jól láttuk kintről – valóban tett-vett a pult mögött, de a nyitási idő még nem érkezett el.
– Én azért bekopogok! – határozta el egyikőjük. Az asszonyka odajött az üvegajtóhoz… és megismerte a két színészt. Azonnal betessékelt bennünket, alig tudott hová lenni a meghatottságtól:
– Nahát, ijen híres emberekkel nyitni a boltot! Mit parancsolnak a művész urak?
Amíg a gépből kicsöpögött az illatos kávé, Hegedűs D. a tőle megszokott közvetlenséggel beszédbe elegyedett vendéglátónkkal:
– Tessék akkor nekem azt elmondani, hogy miként tetszenek itt élni?
Kitérő, semleges válaszok – az asszonyka hiába örült a nem várt vendégeknek, mégis vonakodott magáról mesélni.
– És mondja, kedves, mit lehet egy ijen városkában csinálni esténként? – jött a következő kérdés.
A fiatalasszony egyik zavarából a másikba esett, majd nagy nehezen kibökte: ő nem is igazán ismeri még az itteni viszonyokat, csak rövid ideje lakik itt. Ám Gézát nem lehetett lerázni:
– És tessék mondani, honnan tetszett ide költözni?
– Jaj, azt el nem árulom! – Hosszabb unszolásra nagy nehezen mégis kibökte: Kárpátaljáról, Nagyszőlősről települt át mérnök férjével, alig pár hónapja. Jöttek volna akár korábban, egyből ahogy ő leérettségizett, de sok gond volt a papírokkal. A művész urak rám sandítottak, én meg okosan bólogattam, mert igazolását láttam mindannak, amit a kocsiban elmondtam. De nem sokáig lehettem elégedett, mert Géza fejében készen volt az újabb tréfa:
– Nahát, Kárpátaljáról, mijen érdekes!… És tessék csak mondani, azt a nagyon híres ungvári költőt, Balla D. Károjt tetszik-e ismerni?
Velem elindult a föld alá a szék: na, most fogok leégni. Ám újdonsült ismerősünk rácáfolt aggodalmaimra. Sugárzó arccal, szinte repesve mondta, mint a diák, aki örül, hogy végre ojasmit kérdeztek, amiben otthonos:
– Ismerem, már hogy ne ismerném! Két kötete is megvan otthon, olvastam a verseit. Egyet még mondtam is, iskolai szavalóversenyen!
– Valóban? Nahát ijet! És találkozni tetszett-e már vele?
– Nem, azt sajnos nem…
– Hát akkor… Tessék megengedni, hogy bemutassam a barátomat…
Ekkor jött csak igazán zavarba az asszonyka… A művész urakat megelőzve én lettem legkedvesebb vendége.
Abban a korai órában, ott, a véletlenszerűen kiválasztott ismeretlen békési városkában, annak is talán legjelentéktelenebb presszójában szürcsölve hármasban a kávénkat, ott én, a kisebbségi, a határon túli, az alig néhány kötetes fiatal költő… Igen: ott és akkor nem kisebb dolog történt velem, mint hogy a színes magazinok címlapjain, a mozivásznon és a tévé képernyőjén szinte naponta szereplő két sztárszínész népszerűségében osztozhattam.
Balla D. Károj
Bizony, az én kávém volt a leghabosabb azon a reggelen.
Pusztai Péter rajza
2019. március 10. 03:34
Ezért a kávéért érdemes volt korán kelni!
2019. március 10. 06:10
Örömet szerzni jólesõ érzés…
2019. március 10. 10:30
Vannak még csodák! És lám csak, kicsi a világ!
2019. március 10. 11:02
Öröm a tavasz, ha a szomszéd nem gajjaz fojton.
:-)
2019. március 11. 08:02
Kárpátalján találkoztam Balla D. Károllyal.Emlékezetes élményben volt részünk.A Világszövetség szervezésében külön busszal érkeztünk Munkácsra.A határnál diplomata kocsi vezette fel a buszt /1999/.Sofőrrel közölték ,se jobbra se balra nem térhet le.Fogadtatásunk meghatott mindenkit,az a szeretet ,vendéglátás ,csodás folklór műsor,könnyeket csalt a szemünkbe.Majd másnap a Vereckei szorosnál az alapkő letétel,mely a vendéglátóinknak akár börtön büntetéssel végződhetett volna.De Ők bátran vállalták e nemes feladatot.Büszke voltam,hogy székely létemre részese lehettem e csodás és megismételhetetlen eseménynek.