Dr. Nagy András (1905-1982) csíkszeredai születésű orvos életének nagy részét Csíkban élte le. Városkép és ami hozzá tartozik… c. könyve, amely 1995-ben jelent meg a Pallas-Akadémia könyvkiadónál, s olvasói sikere folytán 2006-ban újranyomták, tulajdonképpen Csíkszeredáról szóló emlékirat. Színes és tanulságos olvasmány a második világháború előtti kisváros házairól, lakóiról, jellegzetes alakjairól, lakóinak olykor önkéntes, máskor a történelmi események szorítása miatt kényszerűen „kalandozó” lelkületéről. Ebből idézünk – a régi Káfé nyomán – néhány jellegzetes részletet.

Lassú sebesség

Mint művelődéstörténeti tényt nem érdektelen lejegyezni a mai autós nemzedék számára, hogy az első nemzetközi távolsági autósverseny 1913 nyarán szaladt át a városon. Párizsból indult el és Konstantináplyban (ma Isztambul) ért véget, nyilván elég tekervényes útvonalon, ha a mi városunkat is érintette. A forgalmat persze aznapra teljesen leállították, hiszen akkoriban idegsokkot kaptak az autótól még a jámbor rucák is, hát még a lovak! Reggeltől délutánig jöttek a kocsik, néha elég nagy időközökkel. Családi házunk manzárdablakából, vagyis „madártávlatból” szemléltük a kocsikat, így volt alkalmunk látni, hogy az akkor még kivétel nélkül nyitott kocsikban hetek óta úton lévők – férfiak és nők – elgyötörvén a naptól, portól, rázástól (aszfaltozott utaknak akkor még híre sem volt) teljes közönyösséggel a környezet iránt főképpen elnyújtózva és szunyókálva „versenyeztek”; fehér vászon porköpönyeget, óriási autószemüveget és többnyire fejre szoruló bőrsapkát viseltek. Ezek a kocsik jóllehet óránként 30-35 kilométeres átlagot valósítottak meg, mégis megjárták egész Európát. Ismeretlenek voltak a lökhárítók is, az üzemanyagot és alkatrészeket szerkocsikon vitték a karaván után, mert ilyeneket legfeljebb csak a fővárosokban lehetett kapni. Az akkori gépkocsikról – műszaki szempontból – pedig érdemes volna külön könyvet írni.

Én magam 1917-ben ültem először gépkocsin, egy katonai személyszállító autón. Tágas belterében a hátsó ülés előtt, még két, külön felhajtható pótülése is volt. A kocsiszekér rázásához képest sima és puha ringás életreszóló benyomást tett rám. Nem csoda, ha rá öt évvel én is megkezdtem autós pályafutásomat.

Kirándulás a Szent-Anna tóhoz 1913-ban

Elhatároztatott, hogy az „úri társaság” – melyhez a vezető tisztviselők, tanárok, szabad foglalkozásúak, katonatisztek, kivételesen egyes kereskedők családjai tartoztak – meglátogatja a híres-nevezetes Szent Anna tavat, melynek sokan csak hírét hallották, éspedig főképpen Jókaitól. Pedig a tóhoz abban az időben jól kiépített, árnyas és kényelmes gyalogút kígyózott fel a Nagy-Csornád oldalán és lefelé annak kráterébe, sok paddal az elfáradók részére. A mai autóutat Bükszád felől, 1943-ban építették, addig szekérrel csak a Lázárfalva felőli erdőlő úton lehetett megközelíteni. Egy szép nyári, vasárnap reggelen el is indult a menet, Tusnádfürdőig vonattal. A hölgyek a turisztika akkori divatjának engedményeivel élve „egész könnyű” sportöltözetben: csak bokáig érő szoknya, csak fülig érő, nyak – merészebbeknél nyak nélküli blúz, sőt kivágás – ruhaujj csak könyökig (azon alul úgy is kesztyű következik), tenyérnyi széles, csatos deréköv, fűzős cipő, alig 5 centiméter magas sarokkal, széles karimájú, szalagos, művirágokkal díszített, csipkés szalmakalap lebarnulás ellen, a kötelező kaíaptűk, és a ruhák alatt – feltételezhetőleg – halcsontos princesz-fűző. A férfiak szintén sportszerűen: fehér pantalló, sötét lüszter zakó, keménygallér vidámszínű nyakkendővel, kemény kézelők, ámde a sportszerűség nevében mellény nélkül, helyette csak kéttenyérnyi széles, zsebes cserkészöv, kemény girardi szalmakalap és ijesztő, kétméteres, szegecselt „Alpenstokk”. Az élelmet tartalmazó hátizsákokat és utazókosarakat természetesen a személyzet cipelte. Az indulás vidám volt, a vállalkozó kedv pezsgett. Ámde az első negyedórai mászás után elhalkult a vidám zsivaj. Egyre hosszabbak lettek a pihenők és egyre több hölgy fenyegetőzött ájulással vagy gutaütéssel, ezeket persze a gavalléroknak kellett feltámogatniuk. Nem mondom, gyermekként nekem is kissé megnyúlt az út, mégis aránylag frissen érkeztem a helyszínre és pillantottam meg, életemben először, az akkor még vízig érő ősfenyvesek között átcsillanó tó vizét, melyet többé soha sem láttam olyan szépnek, mint akkor. A társaság nagy része azonban, melynek addig még a város egyik végétől a másikig gyalogolni is nagy teljesítménynek számított, lábon szédelgő, kékesvörös vagy halálsápadt hullák seregéhez hasonlított, mire 4-5 órai menetidő után sikerült összeroskadnia a célnál. De a teljes összeomlás akkor következett be, mikor kiderült, hogy a borvizes és boros üvegeket tartalmazó csomagok Tusnádon felejtődtek (elvégre nagy expedícióknál előfordulhatnak szervezési hibák) – tehát nincs mit inni. A tó vizéből inni ugyanis szóba sem jöhetett, pedig akkor még tiszta volt a víz, hetenként is alig fordult meg ott egy-két kiránduló, fürödni pedig senki sem szokott ebben a veszedelmes vízben, melyről az volt a hír, hogy átúszni lehetetlen, örvény van a közepén és ez mindenkit kegyetlenül elnyel. Teafőzésre senki sem gondolt, de erre nyilván nem is történt felkészülés – ki iszik teát, mikor bort ihatik? És amikor az is kitűnt, hogy a fatányéros céljára előkészített, kipotyolt, borsozott-paprikázott mintegy tíz kilónyi sertéshúsra reáömlött valamelyik hölgynek a kölnije, és az egészet el kell dobni!?… Mindezek tetejébe délután megindult egy szokatlanul bőséges nyári zápor égzengéssel és mennykőcsapkodással – akkor még nem volt a tónál más épület mint a régi kápolna (benne egy lyukas harang), de annak is hiányzott a teteje… Hogyan került haza a tábor, arra már nem emlékszem. De hogy, akik ott voltak, azok előtt kiejteni sem volt szabad a Szent Anna-tó nevét, arra meg mernék esküdni.

Menekülő élet

Nem, egyáltalán nem lehet mondani, hogy 1916 nyarán a magyar kormányzat tisztában lett volna az erdélyi, sőt háborús helyzettel. Mert azt, hogy az erdélyi helyzetet tudatosan elhanyagolták, sőt feladták volna, mégis nehéz elhinni. Egyszerűen csak ez esetben is megismétlődött a megszokott történet: fontossági sorrendben Erdély mindig az utolsó. Így magyarázható, hogy míg a köztudat 1916 nyarán kerülő utakon kapott értesülésekből már általánosan tartott Románia háborús beavatkozásától – annyira, hogy már a nyár folyamán sokan igyekeztek elhagyni a fenyegetett területet vagy legalábbis értékesebb javaikat az ország belsejében átcsoportosítani -, addig hivatalos részről nemcsak hogy fenn hangoztatták a „teljes biztonság” állapotát Románia felől, hanem teljesen katonaság nélkül hagyták a Kárpátok vonalát. Nem maradt a határon más fegyveres alakulat mint néhány csendőrőrs és pénzügyőrök. Sőt magából a városból is kivonták a 24-es Honvéd Gyalogezred házi zászlóalját, és nem maradt ott csak a keret. Augusztus 27-én, vasárnap, a megyeházán szélesebb körű „tájékoztatón” ismertették a helyzetet a vezetők előtt. Dr. Szekeres József, plébános felsőbb utasítás nyomán a vasárnapi szentbeszédben megbélyegezte azon néhány „címeres kost”, kinek – ok nélkül megfutamodván – utána zúdul a „gyáva birkák serege”. Hasonló értelmű utasítást kaptak a falusi jegyzők, a tantestület és a papság is.

Anyám akkor Budapesten volt. Ma már be lehet vallani, hogy részben ő is értékesebb dolgokat menekített, részben nővéremet helyezte el egy leányinternátusban, hogy amennyiben „mégis történnék valami”, legalább ő legyen minél messzebb. A vasárnap délutáni vonattal vártuk hazaérkezését, de a vonat hat órát késett. Ez akkoriban gyakori jelenség volt „csapatszállítások”, de valójában szénhiány miatt. A várakozás óráit kitöltendő a Zöldfavendéglő kerthelyiségében üldögéltünk (apám és a vendéglő törzsvendégei, főképpen törvényszékiek, én pedig mint lógós) fatányéros és bor mellett, a csendes nyárvégi éjszakában. Micsoda békebeli kép! Éjfél lett, mire a vonat megérkezett. Gyors beszámoló az utazásról – „legmegnyugtatóbb értesülések illetékes körökből” -, még gyorsabb vacsora. Lett körülbelül egy óra, mire lefeküdtünk, augusztus 28-ra, hétfőre virradólag. Ma már ismeretes, hogy a hadüzenetet 27-én este 11 órakor közölték az osztrák-magyar külügyminisztériummal, és a hadműveleteket azonnal meg is kezdették a határon, azaz tőlünk mintegy 35 kilométerre. Akkor mi erről még semmit sem tudtunk. Rádió még nem volt.

Három óra felé verte ablakunkat Dr. Bochkor Antal agglegény törvénybíró, szomszédunk és jóbarátunk, aki a vendéglőben értesült az eseményekről és azonnal riasztotta az útjába eső ismerősöket. Jelszó: Menekülni, de azonnal, mert a határon ellenállás nincs! Irány csak Udvarhely felé lehetséges, vonatra nem lehet szállni, marad tehát kinek-kinek saját fogatja vagy ami van. Nagyszüleim Szentkirályon laktak, őket is riasztani kellett. Ott is voltunk hajnalosan (mivel, magam sem tudom; a mi lovainkat az első háborús napokban „bevonultatták”.) Falvakon a hír csak akkor kezdett elterjedni. Riadalom, kapkodás, fejveszettség mindenütt. Nagyapám a szekerek elé fogatja az igavonó állatait, vitatkozás, a nők a házi értékeket – ágynemű stb.-, férfiak a takarmányt raknák fel. Végül ez sem, és az sem. Értékes dolgok elmaradnak, vackok a szekerekre kerülnek. Tulajdonképpen mindegy, mert már Udvarhelyen ott kellett hagyni az egészet. Kilenc-tíz óra lett, mire Szeredába visszatértünk. Szeredából kifelé már a ligati sorompónál feltorlódik a tömeg. A hirtelen támadás híre, szemben az addigi nyugtató szónoklatokkal, a szükségesnél is nagyobb lavinát indított el. Mindenki menekült, legfeljebb egy-egy mindenre elszánt öreg maradt otthon. Tömegőrület, sokszor már a lövéseket is hallani véljük. Órákba telik, míg az udvarhelyi úton valahogy bele lehet illeszkedni az egyirányú özönlésbe. Felfordult szekerek, megvadult állatok már itt kezdődnek. Velünk is tengelyt akaszt valaki, szekerünk megrongálódik, az öreg Darvas Gáborné udvarán találunk egy elhagyott szekeret helyette. Délutánra már üres a város, de az átvonuló tömeg még napokig növekszik, lévén ez az egyetlen járható irány körülbelül hatvanezer ember számára. Este, sötétedésre érünk a Tolvajos tetőn innen, két kilométerre, fekvő tisztásig (ahol ma Piricske útja kitér), az úttól balra letáborozunk a csermely mellett. Egy nap alatt 14 kilométert sikerült megtennünk. Fekszem álmatlanul a földön, melegszem a tűznél (akkor még nem törődtek elsötétítéssel) és egész éjjel látom a szekerek szurokfáklyáit megállás és ritkulás nélkül közeledni és eltűnni a Tolvajos irányában. Nem célom leírni az egész menekülést, hanem csak városunkról adni egy pillanatképet, ahogyan a magárahagyatottság nehéz óráiban láttam, ahogy már annyiszor lehetett sorsa a történelem folyamán, és aminek még egyszer megadatott látnom hasonlóját 1944-ben. Mikor eltávozott onnan öreg és fiatal, évszázadok vetése semmisült meg, a város egyharmada porig égett, a megmaradt épületekben levő értékek ebek harmincadjára kerültek, sokan azok közül, akik akkor elmentek, többé nem is jöttek vissza. Arról a napról beszélek, mely az évszázadok összeomlásainak sorozatában arányaiban egyike volt a legnagyobbaknak, visszavetve fejlődésében ezt a jobb sorsra érdemes kis várost.

A vezetőket, akik olyan biztosak voltak dolgukban 27-én, és elsők között távoztak 28-án, kivétel nélkül mind megtaláltuk néhány hét múlva Debrecenben vagy Budapesten…

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ