Tudta, hogy elérkezett a nagy pillanat. Ez az, amikor a fájó lemondásba vegyül egy kesernyés gyűlölet, a ráébredésbe csípős csalódás, és az egésznek olyan förtelmes íze van, amitől hánynia kell. Ilyenkor mindig megkérdezi: mi értelme van a fellángolásnak, a tűzben égésnek, ha a vége egyértelmű csalódás? Erre már nem tudott válaszolni. Nem is akart!
Bánatosan cirógatta ölében összekuporodó, vörös színű macskáját, ami halk, monoton dorombolásba kezdett.
Szomorú volt. Most még egy utolsó, megtébolyult gondolat, egy feltörő láng, ami aztán örökre elszunnyad. Ennyi… csak ennyi…
Tom várt. Várt és álmodozott, engedte, hogy a láng elnyelje egész testét, és koronát égessen a fejére. Engedte áthevülni magát. Eldöntötte, hogy felépít magának egy új világot, s megmutatja: az az övé!
Így kezdte el megépíteni saját világát Tom, s benne az ő ideálját. Boldog volt, mert megtalálta a megoldást. Nem kellett sokat töprengenie, nem kellett házakat, épületeket terveznie, elég volt egy íróasztal, egy fehér lap és egy toll… Nekilátott a legcsodálatosabb alkotás megépítéséhez, ami senkié, csak az övé. Ismételgette önhitten, makacsan, elvakuló bizakodással: csak az enyém!
Azóta írt. Valahányszor fölébredt, és megetette vörös színű macskáját, írni kezdett. A sorok, oldalak, füzetek egymás után teltek be. Hatalmas falat húzott maga köré, és senkit nem engedett be a saját, szavakból formált világába.
Egyik nap úgy döntött Helga, hogy meglátogatja Tomot. Már nem haragudott rá, sőt szüksége volt szavaira, ölelésére. Izzadt a tenyere, ahogy ujjait kopogásra húzta össze. Bizonytalanul kopogott. S mikor meggyőződött, hogy nem jön válasz, lenyomta a kilincset. Benyitott. Csend volt, és valami szellőzetlen, áporodott szag érintette meg.
– Tom…- szólt halkan a lány.
Nem jött válasz. Rosszat sejtve merészkedett beljebb, aztán észrevette a háttal ülő fiút, aki az asztal fölé hajolva, zavartalanul ír.
– Tom…- suttogott Helga, s már nem csak tenyere, egész teste izzadt, homlokán is gyöngyözött a veríték.
A fiú nem mozdult, valószínűleg semmit se hallott a maga köré épített fal miatt. Helga már egész közel ért hozzá, karnyújtásnyira. Tom megérezte, hogy valaki közel merészkedett a falhoz, és hirtelen megfordult.
– Mi van veled, Tom?!- izzadt, hideg tenyerét az arcára tette, és csak annyit bírt motyogni: – Te jó ég!
– Miért jöttél, Helga?!
– Hetek óta nem borotválkoztál, lefogytál, s a szemeidben olyan fura fény pislákol…
A fiú az asztal fölé hajolt és tovább írt.
– Tom, én vagyok az, Helga…
– Nem érdekelsz!
– De Tom…
– Ne próbáld áttörni a falat! Ott maradj!- emelte fel a hangját, amitől a lány megijedt és hátrébb lépett.
– Az én világom tökéletes, az én nőm is maga a tökély!- most már ordított Tom, és ahogy hirtelen felállt, felborította a széket is.
A lány nem értette a dolgot, ijedten hátrált, és pillanatok töredéke alatt arra sem maradt ideje, hogy megbánja, amiért idejött. Iszonyat lett rajta úrrá.
– Tom, te megőrültél!
A fiú kacagni kezdett:
– Nem, nem őrültem meg! Csak építem a világomat, de te nem tartozol bele! Érted már?! – Tom a lány felé közeledett:
– Miattad zártam be magam, s ez a világ csodálatos! Most te kényszerítesz arra is, hogy kijöjjek! Mit akarsz tőlem, te ribanc?!- felkapta az asztalon heverő macskaeledeles konzervet, és a lány felé dobta. Helga az ajtó irányába hátrált, aztán ki a szabadba, futásnak eredt, csak el innen…el…
Tom visszaült, hajába túrta kezét. Macskája hozzásomfordált, elhagyva ágy alatti rejtekhelyét, mikor már érezte, hogy elült a vihar.
– Gyere, Szöszmösz… – hívta magához, – te is az én világomba tartozol… Megsimogatta, és folytatta az írást…