Hát hogy is vagyunk ezzel?
Legelőször is legyintesz, kedves barátom, és azt mondod: „Á, ez mese, az életben úgysem fordul elő.” De mi? Vezérigazgatók nincsenek vagy gépírólányok? Erre sóhajtasz, kedves barátom, és az unokahúgodról kezdel mesélni, aki havi hatvanért… Hát akkor ne mondj ilyet. Vagy úgy, te arra gondoltál, hogy a vezérigazgató és a gépírólány között… Akkor nincs baj, ugyanis én szintén arra gondoltam.
Azazhogy – nem pontosan arra, amire te. Te legális vagy lehajtott pillájú illegális kötelékeket képzelsz el, pohos direktort és nemesen tiszta, szőke géptündért. De bocsánat, mért nem képzelted el még a Hófehérke kérőjét kopaszodó lovagnak, akinek epebaja van és tyúkszeme? Hogy az mese? De hiszen te magad mondtad, hogy ez is mese, és valahányszor mesékre gondolunk, mindannyian gyermekek vagyunk. Ezt nem kell szégyellned, a gyermekség az emberélet egyik legtisztább és legkifejezőbb állapota, gyakran azt hiszem, a felnőttek puszta irigységből nevelik csak a gyermekeket, váljanak ők is felnőtté. De térjünk vissza a vezérigazgatóhoz. Én egészen másfajta kapcsolatra gondolok. Emberi kapcsolatra. A helyzetet a következőképpen képzelem el:
A vezérigazgató úr csenget. Nagy, párnázott ajtajú szobában ül, ahonnan nem is hallatszanék ki a kiáltás, meg aztán méltatlan is volna egy vezérigazgatóhoz, hogy kiáltozzék. Kiáltozni csak azok szoktak, akik a közfigyelmet fel akarják hívni magukra, az Üdvhadsereg katonái, utcai árusok, politikusok. A vezérigazgató megnyom egy gombot, és János rögtön bedugja a fejét.
– János – kérdi a vezérigazgató úr hátra se tekintve –, bejött már a Margit kisasszony?
A vezérigazgató úr azért nem néz hátra, mert ő csak a János válaszára kíváncsi és nem Jánosra. Ez óriási különbség.
– Nem – feleli János. – Betelefonált, hogy beteg.
Margit kisasszony a vezérigazgató úr titkárnője.
– Úgy, úgy – mondja elgondolkozva a vezérigazgató úr. Ilyenkor nem jut eszébe semmi. – Úgy, úgy.
Csend. A csendben mindig van valami ünnepélyesség, de ebben a csendben nincs.
– Nohát – mondja aztán a vezérigazgató úr –, küldjenek be az irodából egy kisasszonyt füzettel és ceruzával. Diktálni akarok.
János eltűnik, és egy perc múlva felbolydul az iroda. A cégvezető az óráját nézi, aminek semmi értelme nincs, mint általában mindannak, amit tesz. Az irodafőnök, akivel közli a vezérigazgató úr óhaját, szemlét tart a lányok felett. A lányok közül némelyik már erősen meghaladta a balzaci életkort, de végre is mit jelent ez egy irodában? Nagyobb irodai múltat és magasabb fizetést. Az irodafőnök szemében a Végzet, a Moirák, a Párkák, ráadásul a Walhalla az istenek alkonyával. Szédület, mit tud a sors ilyen szelíd szarukeretes szemüveg mögé varázsolni.
– Mici kisasszony, vegyen füzetet és ceruzát, a vezérigazgató úr fog diktálni magának.
Kedves barátom, tedd el a cinikus mosolyodat későbbi időkre, esküvőkön sokkal nagyobb hatást érsz el vele. Különösen a saját esküvődön. Engedd meg inkább, hogy leírjam, hogyan képzelem el őket, a direktort és a géptündért.
Hát tudd meg először is, hogy a vezérigazgató nem pocakos. Nem is olyan kopasz. Epebaja sincs. Viszont nem is úrlovas, nem készítteti a ruháit Londonban, és a Riviérán egyszer volt, társasutazás keretében. Mici kisasszonyt nézi, aki lehajtott fejjel, serényen ír a füzetébe. Mici kisasszony nem látványosság, nem szép és nem csúnya, kis fizetése van, amelyet beoszt, olyan ügyesen, hogy még színházbérletre is jut. Színházi estéken Mici kisasszony gondosan felveszi kétszer átalakított fekete ruháját, és beül az utolsó előtti sorba – de gondolj rá, kedves barátom, aki szintén író vagy, ő a közönség, ő nézi meg a darabjaidat, és ő olvassa el a novellámat, ő keresi most önmagát e sorok mögött, és az én diadalom lesz, ha csakugyan meg is találja. Nos, Mici kisasszonynak rég nincsenek már szerelmi fellobbanásai, ha jól megvizsgáljuk, soha nem is voltak, s ha Mici kisasszony házasságra gondol, ebben az elgondolásban sokkal nagyobb szerep jut a konyhának, mint a hitvesi ágynak. Szemben vele a vezérigazgató úr viszont családapa, aki szereti a feleségét és a gyerekeit, az otthonát is szereti – lehet, hogy kicsit gyáva, amikor hazajön a moziból, és nem tud mindjárt elaludni, arra gondol, mit tett volna a hős helyén, és ilyenkor örül, hogy otthon fekszik a saját selyempaplanos ágyában, egy budai villa első emeletén, és reggel vár rá az irodája, este a felesége. Szép, pontos, beosztott élet ez, amilyen uralkodóknak és kettős könyvelőknek egyaránt lehet, ez egyedül az emberen múlik, és ezzel, kedves barátom, el is érkeztem a hosszú bevezetés rövid lényegéhez. Te azt hiszed, most valami történni fog, valami olyan. A vezérigazgató úr felkel, és a gépírólány feje fölé hajolva, szédítő ajánlatokat súg a fülébe. Az elsuttogott szavak nyomán a vezérigazgató úr dupla talpú cipőbe bújtatott lábai patákká változnak, füle mögött két szarv nő, és lihegve kiölti hegyes, vörös nyelvét. Szó sincs róla. A vezérigazgató úr egészen másra gondol. Diktál, és közben arra gondol, hogyan lehet, hogy ez a lány is itt él ebben a városban, ahol ő, utas a villamoson, közönség a színházban, és még sincs meghíva egyetlen estélyére sem. Nem mintha a vezérigazgató úr egy percig is komolyan foglalkoznék azzal a gondolattal, hogy Micit meghívja legközelebbi vacsorájára, erről szó sincs, egyszerűen, mondhatnám együgyűen meglepi őt az a tény, hogy Mici kisasszony is ember. Az iroda úgy él az elképzelésében, mint ahol leveleznek, kartotékokat vezetnek és telefonálnak, az emberek és az ezekből alkotott társaság, az viszont más, az nem irodákban találkozik. Ezzel szemben most kénytelen tudomásul venni, hogy Mici kisasszony ember, ami mélységesen meglepő, mint minden lényegében egyszerű dolog. Egy pillanatig megjelenik előtte a kalauz az autóbuszon, a pincér, aki kiszolgálja, a masszőr, aki dögönyözi, és először gondol arra, mit csinálhatnak ezek, amikor nem masszőrök, kalauzok vagy pincérek, hanem egyszerűen emberek ? A vezérigazgató úr most felfedez valamit, nem lehet biztosan tudni, az embert, az emberséget vagy az emberiséget. Ez a felfedezés sokkal jobban meglepi őt, mint Kolumbuszt Amerikáé, aki nem akkor lepődött meg, amikor arra az előre megfontolt szárazföldre lépett, hanem akkor, amikor rájött, hogy nem Indiában van. Mint az utas, aki Salzburgba utazik, és csak napok múlva, szórakozottan mondja meg neki a portás, hogy Innsbruckban tartózkodik. Íme, a vezérigazgató úr is diktálni akart, és ehelyett felfedezte az embert Mici kisasszonyban, szóval azt, amit ezer hivatalos forma láthatatlan burka véd, semmitmondó és udvarias szavak, gesztusok, alázatos szolgája és kezeit csókolom. A kaland, amit te testi kalandnak képzeltél, másképpen végződött, elsősorban azért, mert másképpen is kezdődött, ugyanis nem testi, hanem szellemi kaland volt. A vezérigazgató úr rájött arra, hogy amikor két ember egyedül van egy szobában, és úgy hallgat, hogy az egyik diktál, a másik ír, menthetetlenül emberré válik mindkettő.
Azt kérded, hogy mit kezdett ezzel a felfedezéssel? Semmit, kedves barátom. Pillanatnyi szünet után befejezte a diktálást, barátságosan biccentett a kisasszony felé, és folytatta munkáját. Az igazán okos emberek sürgősen elfelejtik a szellem kalandjait, egy vezérigazgatónak pedig igazán okos embernek kell lennie.

Forrás: Szobotka Tibor: A vetőkártya főhadnagya. Magvető, Budapest, 1982.