Demény Péter: Villámvignetták (13)
Közvetlen vágtatás
A legvagányabb tanárom mégiscsak az volt, aki az osztályfőnököm is lett egy évig: Kassay Gábor. Voltak még jók, barátságosak, akár kedvesek, bár azt hiszem, mindegyik jelző mást jelentett akkor, mint most – vagány azonban csak ő volt szerintem. Ő vitt el kirándulni a Riszegre meg a Szent János kúthoz, ő focizott velünk mindenütt, ő vitt el Félixre több napra, ő mentette ki a záróra után kujtorgókat. Én nem vagyok valami nagy kiránduló, de ezeket a túrákat szerettem.
Matektanárnak is jó volt. Én olyan közepes voltam: az algebrát szerettem, a mértant nem, az analízisnek nem láttam értelmét, az analitikus mértannak még kevésbé. Kilencedikben még nem voltak ilyen bonyodalmak, mindenesetre nem én voltam az osztály matekese. Egyszer bevágtatott a szünetben, felírt valami egyenletet, amelyben x-x-szel lehetett egyszerűsíteni, s a vége az lett, hogy 2=3. Inkább az intuíció mondatta velem, ahogy ott álltunk a tábla előtt: x-x-szel lehet egyszerűsíteni? Nem, mert akkor éppen az jön ki, ami kijött, az pedig abszurdum.
A vágtatás hozzátartozott a lényéhez. Gyors volt, de nem felületes, szellemes, de nem pojáca. Azóta találkoztunk egy párszor, és semmit nem változott sem a gyorsasága, sem a közvetlensége. Akkoriban azért kellett elhagynia bennünket, mert az egyetemre hívták. De ez a változatlanság nagyobb teljesítmény még ennél is.