Öregurasan sétált végig a margitszigeti promenádon, talpa alól szertefutott a frissen és előzménytelenül elterített kavics, meglepődött, meg is illetődött egy villanásnyira: fejlődünk, fejlődgetünk – mondta magában, s igyekezett lábujjai és sarka csusszantásaival, talpa homorításával elviselhetőbb helyre irányítani a cipőjébe tévedt kődarabot. Már ismét messzebb vannak a tölgyfák, talán a kavics miatt – tűnődött, s hunyorgott hozzá: derült ezen a kegyes csaláson, a véletlen hozta kis kifogáson – érezte, hogy öregszik ebben a percben is -, s leült volna a gyep szélére, kipattintotta volna cipőjén a gombokat stb. A zeneszerszámot most nem hozta magával, nem is volt soha tamburája, csak kabátja zsebe duzzadt jobban a kelleténél, mint pantallója térdén a tevepúp, végigsimított a zsebe szélén, s hirtelen rossz kedve kerekedett: ma reggel is elfelejtették levasalni a zsebszél rücskeit. Rosszul is aludt, bár ez nem volt számára újdonság, mindig is rossz volt az álma, de most már hajnalonta apró dühöngésekre késztették visszatérő rémálmai – szeretett volna álmában is olykor, mint mostanában mind többször éber állapotban, nem gondolni semmire, s magukra hagyni az eseményeket, mint az elhullajtott fillérest, tán eltűnődve egy pillanatra a követelőző csengésen, amint a kerek fém az utcai kövezeten tovapattog. Benyúlt a zsebébe, a könyv kapcsa már átmelegedett a testétől, ujjai végigbabráltak a pánt apró dudorodásain, kacskaringó-szélein, ettől jóleső álmosság fogta el, talán már két perce is, hogy egy helyben állt – sajgó talpa térítette magához. Most már bosszankodott, az elnéző mosoly még ott fodrozódott a szája szélén, de kis, ideges remegések futottak gyomrától a nyakszirtjéig. Néhány apró rúgással a kavicsba elégtételt vett a buzgó városi tanácson, s most már igazi öregesen, botját erőteljesebben koppantva a földhöz, odasétált egy füves kiemelkedéshez, körül se nézett, rég leszokott erről is már, kit érdekel fél lábbal a sírban a mások véleménye, leült, és gondosan kirázta cipőjét. A körülmények, a gyerekek, a család, a fűtetlen szoba, az elügyetlenkedett döntések, a tőle majd mindig elvárt és váratlanul kibukó hálálkodások, a legjobb barát és a rajongott asszonylány halála, a körülmények s most ez a kavics – remegni készülő kezét a könyvre tette, végigsimított a fedél bordázatán, s egyszerre megnyugodott, megigazította fején a kalapját, karimája rég nem tartotta fel az esővizet, és most botjának nekidőlve, kis, félig elfojtott szusszanások közepette talpra állt. Jó cipő, jó kényelmes cipő – mondta hangosan, kihúzta magát, mert most is, sőt most még inkább adott a jó megjelenésre, s játszva a gondtalan őgyelgőt, biztos cél felé indult. A tölgyek alá. Most épp gyűlölte a tölgyeket, és utálta magát, most öreg volt, mindig is öreg volt (tán csak az alatt a hét év alatt volt igazán fiatal) – és a tölgyek májust játszottak a dunai széllel, és úgy feszült a légnek rajtuk minden levél, mint frissen szabott, elnyűhetetlen, milliónyi szertelen vitorla. És megrándultak a tölgyek a vágyakozástól, el innét, és megindultak a tölgyek, lomhán siklottak tova a felhők alatt, és otthagyták a tamburátlan öregurat az arca körül aprózó széllel, enyhe szédülésben. Várjatok, várjatok – kiáltotta volna -, én érzelmes, öreg tölgyeim, de elmúlt már ez is, megint ő volt, vagyis hát az előbb is én voltam, bár mégsem az – írjanak bármit is rólam a mai fiatalok: egy sem Arany, ami fénylik az irodalomban. Tett egyetlenegy tánclépést, gondolatban fütyörészett hozzá, elindult mélyen a fák közé, az ismerős árnyékok, a hozzá illő árnyak közé, egyik kezével meglibbentette szürke felöltőjének szárnyát, a másikkal lepallt egy rönköt, és óvatos derékhajlással, szórakozott kis sóhajokkal a szája sarkában leült. Ahogy ott ült, elereszkedve, kapkodva még a levegő után, az a nyugtalanító érzése volt, hogy nem valami elfogadható látványt nyújthat valaki leselkedőnek, s elviszik a hírét: nem bírja már soká az öregúr. Még mindig a jóhírét féltette az öreg költő, a jóhírét, amiért ifjan az életét is feláldozta volna gondtalanul, nevének fényére gondolt, keserű gondolattal, az írói mesterség tiszteletére, a bemocskolatlan, a gondolkodó becsületével százszorosán körülsáncolt, bevehetetlen írói jóhírre gondolt, s az átálmatlankodott ezer és ezer éjszakára, hogy a rémlátások álmában meg ne lepjék, ó, hányszor látta mégis nevét leköpve, magát sárba zilálva, a mutogató ujjak mind közeledtek, feltéptek ajtót-ablakot, ott motoznak az ágya szélén, nyüvek nyüzsögnek, tele a szoba ujjal mutogatással, szorongatják a torkát a fák, a fák: áruló, elárultad az eszményeidet egy írnoki állásért, fiatalember, a nemzet költőreménye, rongy megalkuvó. Kalapja átnedvesedett, szeme bepárásodott, rázta a remegés, nyirkos ujjaival belemázolta a verejtéket a szemébe: csípte. Tiszta zsebkendő volt nála, használta, ahogy illik, mélyet sóhajtott, ingerülten legyintett. És Lisznyai? Lisznyai, aki csengő aranyakért megkomponálta az üdvözlő verset, bár a nevét nem merte alákanyarítani, miközben én csak azért is megírtam A walesi bárdokat. Az semmi, hogy míg napokig pezsgőztek a barátok a nyalási béren, addig mi rántáshoz való lisztet vakartunk a kiürült láda faláról? A család, mindig a család, a híres otthon, a rejtekhely, búvómenedék. No, és a Családi körben a megváltoztatott sorok? Ki értette meg, hogy a szabadság véres napjairól nem lehet beszélni, s hogy mégis mi rejlik az átváltott sorokban, a vérem, az agyam, kedélyem elborulása, a „gyávaság”, mely remekművet szülhetett: nem mese ez gyermek, így feddi az apja, rátekint a vándor, és tovább folytatja. Kezének remegése koppintgatta a ritmust a térdén, mozgott a szája, megint könnyes a szeme. Tán már sajnálja is magát? A rejtőzködés, a versbeli kétszínűsködés, az örök belső ellenőrzés, hogy ki ne adjam magam cenzornak s olvasónak. Ez mi, ha nem gyávaság? Miért kellett annyit közölni, évről évre írni a teljes meghasonlás, a kiábrándultság, az életuntság, az érzelmi nyomor idején, írni-írni a verseket? Talán csak ha azért nem, mert utáltam (gyenge szó) a dühös tespedőket, a belső szobában átkozódókat, a hálósipkás-fűzfakardos gyászvitézeket, akik percenként siratták el a nemzetet, miközben az élt, és dolgozott. És igazam volt az álszent kérődzőkkel, a napi nyavalyáikat felböfögőkkel szemben is, akik ifjan a szerelmet, öregen a köszvényt átkozták verseikben. Ezt már dühösen kiabálta, ingerülten kopogott botjával az avarban, arca kipirosodott, miközben rekedtté vált, majd elállott a hangja. Hol van, öregúr, a híres önfegyelmed, legendás nyugalmad? Viselkedj itt is, a tölgyek alatt, kötelez a múlt, az Akadémia, érettséged és közismert szerénységed – vigyázd, amint a levelek között az árnyékok árnyalatokkal játszanak. Mosolygott, istenem, elmosolyodott az öreg, mert öreg volt már a költő, és olykor megbocsátó. Meg fáradt, s magában néha mosolygásra is hajlamos. Elővette kapcsos könyvét, s dátum nélkül, megbékélt derűvel beírta az utolsó verset:

„Életem hatvanhatodik évébe’
Köt engemet a jó Isten kévébe,
Betakarít régi rakott csűrébe,
Vet helyemre más gabonát cserébe.”

Bizony már bealkonyodott a tölgyfák alatt s az öregúr felett. Romló szemeivel nem látta már a betűket, így abba is hagyta az írást – legyen töredék ez is, mint eddig annyi más és akárcsak én magam. Rebbent a felhők szeme, madárszárny csapkodott a leveleken, apró szelek sürögtek-forog-tak, az elmúlás ott ült a fatörzsek között, de mindez már nem érdekelte a költőt. Hazasietek, mondta enyhe gúnnyal, kinyújtóztatta lábait, s míg megpróbált felállni, néhányszor puhán visszahuppant. Majd megindult, kiért a kavicsos útra, s kis rosszallással a szemében, a gyepszélen folytatta útját. Végül is ennyi örömre neki is joga van ettől az élettől.

Forrás: Vásárhelyi Géza: A tébolyult kalmár. Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1982