Keszthelyi György: A másik arculat
A halhatatlan öregek folyton az élen járnak,
vagyis a tűzvonalban,
a fagyos harcmezőkön.
Kiráncigálják őket egy lerobbant Szibér’ csehóból,
hanyatt-homlok be abba a nyavalyás szánba,
aztán le is út meg fel is,
Novoszibirszk, Lappföld, egyéb pusztaságok,
szétszóródik minden a tajgán,
vagy egyebütt, ahol az oázis délibáb.
Nyelvek, nyalókák, borízű röhögés,
jöhetnek majd a hektikus Tóték
és dobozolhatnak éjt nappallá téve.
Csak át ne másszon senki a kerítéseken,
össze ne hordjanak amúgy féljózanon
hetet-havat, libabőröket,
mert kiderülhet, ki is volt a tettes.
Az angyalok szerepe könnyű. Ők láthatatlanok,
a piros tanga és mondjuk a neccharisnya
közhely, akár a házasságtörés.
Az angyalok öléből csurran és csöppen
a bokaficamot okozó, kábító mákony.
Létfontosságú a diszkréció,
csalódást okozni szigorúan tilos!
A vétlen palánták nem jöhetnek rá,
hogy jócskán átverődtek,
hogy nincs angyal, csak ledér, hús-vér szomszédnők vannak,
és cicomátlan, szemrehányó szitkok
a havas fák alatt, mögött.
Befejezésképpen a kisded is színpadra léphet,
egyszerű díszletek rejtik, nem tartozik a társulathoz.
Néma lelenc ő, a barmok nyalogatják,
apró tenyerére írva a fél világ.
Csak a jászol deszkái, a szegek,
jelzik – már nem marad soká.
2017. december 10.