A magyar gróf kora reggel óta rendületlenül sakkozott a bécsi diákkal. Egyik játszmát a másik után nyerte meg, viharos gyorsasággal, szilaj lendülettel, azzal a makacs szívóssággal, amely csak nagy mániákusok tulajdonsága.
Ott ült öblös karosszékében, hatalmas homlokán a ráncok ideges táncot jártak, bozontos szemöldöke meg-megrándult, nagy, szürke szemei, mint hideg, éles tőrök járták át a diákot, aki egyre-másra adta föl állásait.
A gróf ősz szakálla ziláltan szürkült a sárga és fekete mezőny fölött, mint valami ólmos, téli felhő a harcmező fölött.
Napsütötte kezével lázasan tologatta a bábokat és finom ujjaival időnkint ott babrált az ébenfuvolán, amely az asztalkán mindig mellette feküdt. A játszma ismét a grófnak kedvezett, a diák bábui halomban hevertek szerteszéjjel.
– Ez a lipcsei csata — ismételte mámoros hangon a gróf –, igen, ez a lipcsei csata. Aki még tegnap a világ ura volt, az ma vert seregével fut. De azért több dolgok vannak földön és égen, kedves Metternich herceg, amiket a ti állambölcsességtek álmodni se képes!
– A gróf úr megint győzött – mondotta a diák, és fáradtan söpörte össze a sárga figurákat.
– Ellenkezőleg, én mindig csak vesztek, ha győzni látszom is. Au contraire, édes barátom! Nincs a teremtésben vesztes, csak én! De játszunk tovább! Még egy tét hátravan!
A diák fölállította a bábokat és várta, hogy a gróf induljon. De a gróf nem indult. Mereven nézett maga elé, üres, törött tekintettel, mintegy a semmibe, és a sakktábláról hirtelen a földre söpörte a sárgákat és a feketéket.
– Nincs tovább! Most jut eszembe, hogy vége mindennek. Hiszen az utolsó tétet is elvesztettem már! A hazámat és az üdvösségemet. Menjen, menjen, édes barátom és mondja meg ellenségeimnek, hogy szegény Szepi gróf nagyon fázik!
A diák fölállott, mélyen meghajolt és szólt: — Parancsára, gróf úr, megyek!
A magyar gróf azonban váratlanul kiegyenesedett, keményen megragadta a diák vállát, merően a szeméhe nézett és szokatlanul erélyesen rákiáltott:
– Maradjon, fiatal barátom! Ohó, azért még nincs elveszve Lengyelország! Nem vagyok ám én olyan bolond, mint ők gondolják. Szegény Széchenyi beteg, de a világ is az! Egy kis mélakór az egész, semmi más, Hamletnek is volt belőle elég! Kizökkent a világ, de az orvosok majd csak meggyógyítják! Ez a Görgen azonban, magunk közt szólva, talán a legnagyobb beteg mindnyájunk között. Nem tetszik nekem. Olyan reménytelen arca van, mintha Byront tanulta volna az elmekórtan helyett.
A nagy sárga ház társalgójában a kora decemberi alkonyat árnyai borongtak. Ez volt az az óra, amikor az idegek nyugtalankodni kezdtek, mint ahogy a láz hőmérséklete is ilyenkor szokott emelkedni. Egy hosszú, sovány férfi, himlős arcán sebek forradásával, az ablak jégvirágos üvegére nyomta homlokát, és kitekintett a hamuszinű égre, amelyen varjúcsapat keringett. Látszott, hogy nagyon messze néz, túl a sárga kerítésen, a vasrácson. Idegesen dobolt az ablakon, toporzékolt, és alig hallhatóan suttogta:
– A varsói harangokat akarom… A varsói harangokat kell félreverni…
Két ápoló összenézett.
– A lengyel már megint nyugtalan.
Egy másik beteg hirtelen fölugrott a sarokból, ahol eddig gubbasztott órákon keresztül, és az ápolók felé rohant lelkendezve. Sötét karbonári köpenye úgy lengett utána, mint tépett zászló a viharban.
– A barikádokra, aki él! Bécsben kitört a forradalom!
A magyar gróf fájdalmas mosollyal nézte a szegény dühöngőt, akit szelíd erőszakkal fogott le egy markos cseh ápoló, és gyöngéd eréllyel valami altatót itatott meg vele. Szegény bolond – dünnyögte szakállába a gróf, és elgondolkozva nézett körül. – Különben, ki tudja? Mindnyájan bolondok vagyunk, őrült világ ez, siralmas téboly az egész!
Majd ismét leült a nagy, puha karosszékbe, szinte belesüppedt és a diáktól kérdezte:
– Micsoda esztendőben is vagyunk, édes barátom? Különös kérdés, ugye, de tudja, mióta itt vagyok, nem nézem a kalendáriumot.
– Negyvenkilenc, december – válaszolt a bécsi diák látszólag közömbös hangon, és egy fekete futárt állított ki a sárga kockára.
– Negyvenkilenc, december – ismételgette a gróf –, hiszen akkor már annak több, mint egy éve.
De nem mondotta ki, hogy mire gondol. Meggyújtották a lámpákat, az egyik sarokban egy sötét fenyőfa állott, a magyar Felvidékről, teleaggatva aranyos láncokkal, színes gyertyákkal, pirossal, fehérrel és zölddel. A gróf karácsonyfája. A társalgó óriás kandallója körül lármásán, izgatottan, csoportokba verődve álltak a betegek, a szenteste fényességében, a téboly éjszakájában.
A park kopasz fái körül különös zene hangja szűrődött föl az emeletre. A gróf fölkelt a karosszékből, és lenézett a mélységbe. A hold éppen akkor bukkant ki egy óriás hófelhő mögül, és sírkerti világánál egy férfi állott a parkban, csapzott, hollófekete hajjal, fénytelen tekintettel és hegedült, hegedült szilaj elkeseredéssel, mint valami őrült cigány, aki szerenádot ad halott kedvese ablaka alatt. A muzsikájában volt valami a Rákóczi-induló néhány üteméből, a Marseillaise pár foszlányából és egy régesrégi altató nótából, amelyet pásztortüzek mellett, a pusztán egy öreg dajka énekelt valamikor.
– Ki ez a szerencsétlen? – kérdezte a gróf a diáktól, és valami régen nem érzett forróság öntötte el a szívét és a szemeit.
– A szegény Niembsch, a költő – válaszolt fájdalmasan a bécsi diák. – Platónra haragszik, mert az találta föl az eszményi szerelmet, és nagyon boldogtalan, mert Csatádon született és nincsen hazája sehol!
– Mert nincsen hazája sehol? – ismételte megint a magyar gróf. – Az nem is a legrosszabb sors e földön, kedves barátom, de jaj annak, akinek van hazája, és mégis…
A hegedűszó tovább jajveszékelt, zokogott és elcsuklott a decemberi éjszakában. A hosszú, szikár lengyel és a sötét, vad karbonári úgy üvöltöztek, mint a kivert farkasok a förgetegben, bomlott, sírt, dübörgött az egész nagy sárga ház. Görgen doktor sietve jött az emeletre a segédorvosával, és szinte tanácstalanul állott a szörnyű zűrzavarban. Egy piromániás, aki gyufát csent valahonnan, sorra kezdte gyújtogatni a magyar karácsonyfa gyertyáit. A gróf összefonta karjait, némán és mereven bámult a színes lángokba, szemében ismét kigyulladt a régi tűz, hatalmas homloka fénylett, a Rákóczi-induló egyre szilajabban hömpölygött, és a park furcsa hegedűse a holdfényiben egyre fájdalmasabban kiabálta:
– Nincsen hazám sehol!

Forrás: Juhász Gyula válogatott művei. Szépirodalmi, Budapest, 1981.