hazudni nem szeretek
bűn is az
terhes úgyis a lelkem
jól eső kérdéseddel
kifakasztottad
tisztuljon ki szennye
nem szónokolok

csak elegem lett
az örök kérdező szerepéből
vallomásokat akarok hallgatni
megértő idefigyeléseket
rám fröcskölik a sarat
elhalt barátaim
a hősök
én azt hiszem te is arra vágysz
hogy ne üssenek agyon a győzők
tévedéseimért ki hibáztathat
lenne tévedhetetlen?
mindig másnak valljuk meg magunkat
nem annak ki felmenthetne
rámszúrja szemét a gyermek, az apja
rám egy ország, a haza
ki érti vagy fogadja el
haszontalan életem?
jelest senki nem ad
az osztály, az utca, a terek, a szobák
buktatnak élvezettel
„különb te sem vagy”
érteni vélem a kétségbeesés
végső utcasarkait
ahonnan már csak a semmi látszik
de az is alig

hittem a színház tisztaságát
tanáraim tökéletességét
hittem a költők váteszi voltát
a regényírók minden meséjét
hittem a kritikus tiszta szemében
a rendező mindig jóindulatában
bíztam a kollegák bizalmában
minden embernek szavában
átkozottul ostoba voltam
nem fogadtam Lucifer szavát
mert tisztább volt és szebb az Úr
hangja a Senkálszkyén
mind becsaptak
s ha úgy vélem nem készakarva
bolondnak néznek
mit is akarna ez a gyermek?
kesergésnek helye sem lehet

szedd össze magad
mondja még Elekes Ferenc is
ez nem vers
szólna Kapui Ágota
pedig Arany János is csak kitalálta
a magyar múltat
(micsoda mersze volt!)
engem meg a ne hazudj parancsa
kötött gúzsba
és öntött rézbe szürke keserve
az igazat mondani-nak
hogy hatáskörömön túl
ne mozduljak

köszönöm
most már egészen jól vagyok