Duzzadó rügyek dagadoznak,
mákszemnyi hangyák gyarapodnak,
illatos seregek teremnek,
védői szilaj kedvű rendnek.
Friss patakban csillog a béke,
madár szól, erdők víg zenésze,
dalától felszárad a harmat,
épülnek erős birodalmak.

E tavasztáji tiszta csendben
a világ, ím, megkeres engem,
hogy boldogságom ne feledjem,
minden örömöm megfelezzem,
tűzbe, vízbe, virágos ágba
minden félelmem eltemessem.
Legyek repülni vágyók szárnya,
a reményvesztők olajága,
magtalanok égő virága,
világtalanok napvilága.

Ti, virágzó kis feleségek,
bimbós jövő ringatói,
királyoknál is királyibbak,
sámánoknál is csodatevőbbek,
szenteknél is glóriásabbak –
az esti dal legyen tiétek,
s érlelő fénye a tiszta napnak.

Ti, dagadt lábú asszonyok,
a kötelesség ágbogában
naponta meg-megakadók.
Kapálás, fejés, olykor ünnep,
disznótorok derékfájása
jelzi útját a gyors időnek,
meg a tetszhalott tél.
Betonhidak, vaskapuk őrzői,
Déva-várakba falazottak,
a robotban hősi halottak,
erdei csend legyen tiétek,
s tüdőnyi tiszta levegő,
köznapi csodák, városfények,
megújuláshoz friss erő.

Asszonyok hideg hitvesi ágyban,
halálig érő várakozásban,
háború roncsolta szívek.
Ti, szerelemből meglopottak,
a lobogásban elhagyottak –
fogózzatok tavaszba, fénybe,
munkába, szóba, hűs reménybe.

Ti, műszakokra felnégyeltek,
gépek közt magatokra leltek,
szerszám csattog a gyors kezekben,
hull a forgács, vaspihe lebben.
S míg lábatokat fáradtság nyomja,
mentek, szatyrokba kapaszkodva.

Apró csodák melengetői,
céljaink örök segítői,
őszülő fővel, glóriásan,
kamaszlányként, táncos csodásan,
mint kismamák, csöpp büszkeséggel,
vagy hajlottan, halk neszezéssel,
mégis ragyogva meneteltek,
naponta friss örömmel teltek.
Termő erőtöket csodálja
szépülő földünk minden tája.
1978

Forrás: A mutatványos monológja. KMMI-füzetek, 16/2012, Ungvár