Látogatás a remeténél

Az 1890 es évek egyik nyarán két hetet töltöttem Szovátán, s most, hogy ily hosszú idő óta – habár egy napra is – megint láttam e nevezetes fürdőt, felelevenedett emlékemben a régi fürdői élet. Akkor csak a belső telepen voltak lakható épületek s köztük pár szerényke villa. A nagyvendéglőt e telepen Plucz nevű vendéglős bérelte, s a fürdő maga is bérletben volt. Innen a telepről voltak aztán nagyobb kirándulások a Medve-tóhoz, hol csak pár fürdőkabin s egy kezdetleges házikó állott. Vásárhelyi vezetőemberek, mint a Dózsák, Kelemenek, Zeykek, Berzenczeyek, Barátosyak családostól nyaraltak ott. Igazi családias fürdői élet uralkodott. S a kirándulások a Medve-tóhoz emlékezetesek voltak. Majdnem minden napra esett egy ilyen kirándulás, melyet rendesen bállal fejeztek be. Egy ilyen kiránduláson e sorok írója is részt vett. Kora reggel ugyanis a szórakozni szerető ifjúság minden fürdővendéghez bekopogott és a Medve-tóhoz invitálta a közönséget. Csak az öregek maradtak otthon. Fönn a tóban fürdés, utána flekkenezés, sörözés borozás volt, s csak estére vonult vissza a víg társaság zeneszóval a belső telepre. De egy új házaspár mégis távol maradt a kirándulástól. Már fönn a hegyen határozattá vált, hogy megbosszantják a fiatal párt. A fiatalság jókora botokkal fölfegyverkezve vette körül a villát, melyben az új pár lakott, s a verandán körül állták a bejáratot, a botokkal taktust verve a következő tréfás dalhoz: „Nem házasodom meg soha, Nem leszek asszony bolondja…” Aztán, hogy a haragra lobbant fiatal párt valahogyan mégis kiengeszteljék, e következő mélabús dalt énekelték: „Vásárhelyi sétatéren Béla cigány muzsikál, Hajlik ide, hajlik oda liliomszál, rózsaszál, Én velem is hajladozott, Mosolygott egy rózsa, Bár sohase hajladozott, Ne mosolygott volna!” A kibékülést, természetesen, az új házasok az azon este tartott bálon megjelenésükkel erősítették meg. S hangos volt a víg muzsikától, nótázástól az egész fürdőtelep.
Ez a víg élet – régen volt Szovátán…Azóta Sándor János kezdeményezésére világfürdővé fejlődött Szováta, a belső telep elvesztette régi jellegét és a Medve-tó körül szebbnél szebb villák, jó karban tartott utak, villany-, világítás, vízvezeték hirdetik a magyar kultúra munkájának eredményét. Régi családias jellege is megváltozott, – nemzetközivé alakult át a régi, bájos magyar fürdő. Sok pénzű embereknek való fürdő lett belőle…Amint a tóba lépek: itt egy jól táplált férfiarc, ott megint egy másik, kinek arcáról az önhittség, boldog megelégedés sugárzik, mint annak, ki nagy örökséghez jut. Odább egy (még a vízben is!) festett szájú dáma lubickol boldogan. De lehet látni komor, gondteljes arcokat is, a szemekben a jövőért való aggódás borújával… S itt gondolok vissza, s hasonlítom össze a 30 és néhány évvel ezelőtti Szovátát a mostanival. Hisz szép villákat máshelyen is lehet látni; nem is ez emeli Szovátát világfürdői jelentőségre, hanem a fönségesen szép panoráma, melynek látása elbűvöl, lenyűgöz. A sóhegyek, a Medve-tó, Fekete-tó, Vörös-tó, mindaz a természeti kincs, amit az Isten pazarul halmozott öszsze ott…
Kíváncsiságomat még egy másik érdekesség is izgatta: a remete –, föl tehát a remetéhez! Beszélni kellene vele. A remetelak csak fogyasztás ellenében tekinthető meg, hirdeti egy tábla. A mesebeli törpék világára, vagy a csuhás zarándok-remeték életére gondolok. Kis asztal körül telepedünk le. Bemutatkozom Radványi Antal drnak, a remetének, kinek látására eltűnik gondolatomból minden misztikum, képzelődés. Egy tragikusan kisebbségi sorsba jutott, nagy tudású ember, igazi filozófus fogott kezet velem, s adott át később lapokat, melyekből olvasom, hogy Pesten és Pozsonyban egyetemi tanársegéd, a háború alatt pedig főhadnagy volt. S külföldön sokat utazott, amiről könyve is jelent meg. – Családom egyik ágának kilencven százaléka ügyvéd, a másik ága: bírók, tanárok s én, ki a kereskedelemhez mit sem értettem, így keresem meg a kenyeremet – mondotta további társalgás közben. Cserépkályhákat is rak, melyekből egy remek példány ott áll egy nyitott szín alatt, s kis szobájában a székely tüzelő, mely szintén az ő munkája. – Gyakran keresnek föl vendégek, de a fogyasztás nagyon korlátolt. A pisztráng itt speciálitás s éppen azért, utóbb is sok pénzt adtam ki eme cikk beszerzésére, s tessék, most senkinek sem kell. Ma igen rossz napom van. Nehéz lesz ezt a káromat helyrehozni – hangzik a pénztelenség ellen való zúgolódása. Majd ő is kérdez, udvarhelyi dolgokról, s említi Vámszer Gézát, akinek könyvével foglalkozott. S megtudván, hogy ismerősök vagyunk, biztat, hogy alkalmilag keressük fel együtt. Búcsúzom. Melegen szorítja kezemet. Kis társaságom még Radványi életkorára kíváncsi. Egyik negyvenkettőre. a másik negyvennégyre becsüli. Én negyvennyolcra becsültem. Aminthogy annyi is csakugyan. Egy magyar tudós remetelakban, remeteéletet él, elég távol a romlott világ zajától: flekkent süt, sört, bort árul és törökkávét, mert hát valahogyan élni akar! A magyar kisebbségi sors egy esete ez is!
S. K.

Székely Közélet – 12. évf. 32. sz. (1929. augusztus 11.)

****
Adalék: „Szováta érdekes figurája volt Radványi Antal egyetemi tanár, aki egy remetelakot alakított ki, ahova a magyar közönség nagy része elhúzódott. Székely ételeket szolgált föl, s egy alkalommal a román királyné is meglátogatta lánya társaságában. Pisztrángot rendeltek, aminek az árát a tulajdonos nem akarta elfogadni, de ők ragaszkodtak ahhoz, hogy fizessenek, amire Radványi magas összeget mondott. – Ugye azért kerül annyira sokba, mert kevés a pisztráng? – érdeklődött a királyné, amire a válasz úgy hangzott, hogy pisztráng van elég, de királynéból annál kevesebb.”

https://www.e-nepujsag.ro/articles/valami-boldog-titok