Úgy jött, mint a tolvaj. Aludt az egész ház, senki sem fogadta, belopódzott. Végigosont a tornácon, az ablakom függönyén sunyított el az árnyéka, majd az előszoba tájékáról hallottam szörnyen óvatos macskalépéseit, végül nyílt és csukódott a szalonajtó – sokáig csend, nyilván megtelepült odabent. A szobám – ahol magam is díványon lustultam a nyári délután forróságában – tenyérnyire nyitva volt a szalon felé; eleinte fújt, lihegett, később megenyhülten szuszogni kezdett. Igen, ez ő volt – de ki más is lehetett volna …
Utáltam Artnődert.
Senki sem hívta, jött mindennap rendületlenül. S rendesen már ilyenkor, kora délután, s a legritkábban tudtuk őt kidobni éjfél előtt. Igaz, a tenisznél hasznát vették a lányok. Labdát szedett. Önszántából, mint lelkes amatőr, úri műkedvelő. A legnehezebb részt vállalta, túltett a szedő-gyerekeken, ő loholt a drótháló felett a kertbe kiszálló labdák után. Átcsörtetett a bokrokon, négykézláb mászkált a virágágyak közt, hason csúszott a fűben – de még az sem tartotta vissza, ha a libaúsztatóba pottyant a labda, a nadrágját sem tűrte fel, belegázolt.
– Kimeeent! – sikította Lili egy délután százszor is. – Hozom, Lilike… – azzal már iramodott is, kurta, kövér lábain eszeveszett ügybuzgósággal gurult az elszálló labda irányába. S már jött is vissza, prüszkölt, fulladozott, homlokáról a szemüvegére csörgött a verejték, lógott a feje, lángolt az arca, ruhája csupa fűfolt, maszat, mocsok – hozta a labdát; vigyorgott, szinte vinnyogott ilyenkor örömében, akár egy derék, hűséges, okos eb.
– Pihenjen, Nőcike, rászolgált. Juj! – Lili a legarcátlanabbul, még csak nem is nagyon leplezve a mozdulatot, teljes lendülettel aláütött a labdának, mely nekivadultan száguldott el a kert legmesszebb végébe. – Nőcike, aranyocska, gyönyörű…
S Nőcike ismét iramodott, s alig jött vissza, újra ismét. Színház volt ez már.
Lili leállt a pályára, s azzal nosza! – dehogyis játszott ő holmi teniszt! – csapta, verte, vágta, a labdákat a szélrózsa minden irányába. Nőcike pedig vágtatott – hahotázott az egész társaság, az élén természetesen Lili. Talán én voltam az egyetlen kivétel. Nekem kevésbé nevetséges, inkább szánalmas, sőt felháborító volt ez a naponta ismétlődő komédia. Tizenhat éves voltam, mélységesen nagyképű, az efféle humorral szemben szenvedélyesen elutasító.
Nem vádolhatom magam holmi burkolt csalafintasággal… Magam kisfiú voltam Lili mellett, években is idősebb volt nálam vagy kettő-hárommal, s lány lévén, valóságban még sokkal többel – számításba sem jöhettem. Artnőder viszont már az volt: fiatalember, jogász.
Így festett ő mint udvarló. Mint ifjú szerelmes. Lili, aki mint a nővérem barátnője nyaraló vendég volt nálunk, az első találkozásuk pillanatában valósággal megbűvölte őt. S ez így ment már második hónapja. Itt volt tegnap, itt van ma, és itt lesz holnap. A föld forog, Artnőder jön – ez két megbízható esemény.
Leléptem a díványról, belestem. A redőnyrésekből szemembe vert a fény – a homályos, káprázón fényfoltos szoba túlsó szögletében, a huzatos bútorok közt olyasformán sötétlett, mint valami cirkuszi sátorban a bánatos néma rabszolgaállat. Csak mint valami árny, megrögzött folt, szunnyadó kísértet. Holott korántsem volt ő ilyen élettelen. A szeme ide-oda rebbent; figyelt, hallgatózott, készült… S a legkisebb neszre – talán mégis meghallotta, ahogy lábujjhegyen az ajtóhoz közelítettem – máris kiegyenesedett a dereka, lábait illedelmesen egymáshoz szorította, a feje alamuszi-ünnepélyesen megmerevült. Egyik keze a térdére gömbölyűlt, a másikban selyempapirosba göngyölt – csokor. Ezt valahogy úgy tartotta, mint a vezénylő tiszt a kardot, szorosan a teste mellett, a legszabályosabban, szinte hivatásszerűen.
Rányitottam. Megrezzent, már-már felugrani készült, megpillantott, ülve maradt. Eléje léptem, hatalmasan pislogott, hüllőszerűen szemlélt, biztatóan, jóságosan, csaknem atyaian.
– Alszanak… – ezt otthonosan mondta, és hasonló volt a mozdulat is, mellyel a lányok szobája felé intett. – Még alszanak – ismételte bólogatva, körülbelül úgy, mint aki betegszoba ajtaja előtt mint rokon a másik rokonnal találkozik, s most jelzi: a kedves közös rokon odabent túl van minden veszélyen, pszt, most alszik… Nem feleltem, egyáltalában nem feleltem. Néztem őt a lehető legpimaszabb arccal, mint aki nem ért valamit, mélyen csodálkozik. Lesütötte a szemeit, gondterhelten a cipője orrát kezdte vizsgálgatni. Eléje könyököltem az asztalon, még mindig némán, s változatlanul pimasz tekintettel. Lassan elvörösödött. Most megszólítottam.
– Miért jössz folyton? Senki se hívott, se ma, se tegnap, se azelőtt.
– A mamád … – makogta sebesen. – A mamád, az mindig hív.
– Az lehet, ő udvarias. De Lili sohasem hívott. Röhög rajtad.
Csend. Fokozott pislogás és szuszogás.
– Nem igaz.
– Ő és mindenki. Az egész társaság rajtad röhög, aki csak itt van, mindenki.
– Honnan tudod?
– Tudom.
– Miért nevetnének?
– Mert kövér és ronda vagy, és Lili után veszkődsz, aki téged hordófejűnek, hájgombócnak nevez. S ha akarod tudni, hogy nevez ő még téged … – folytatni akartam, felemelte a kezét, intett: állj! Megadja magát. Legalábbis egyelőre. Tudomásul vette, amit mondtam, most gondolataiba mélyedt. Ezt kivártam, türelmesen és kérlelhetetlenül.
– Az igaz – kínosan elvigyorodott –, nem vagyok olyan… – szerényen ismét lesütötte a szemét. – De hát az fiúnál nem is annyira fontos. – Újra felvigyorgott. – Azt mondják, egy férfi lehet olyan, hihihi…
– Mint az ördög, igen, olyan lehet. Csak olyan nem lehet, mint te – szögeztem le mélységes meggyőződéssel. – Te nem vagy Lilinek férfi. Te egy trottli vagy neki, leggyakrabban ezt mondja rólad, hájas trottli, azt. Utál téged.
Elkomorult. Ez talán már hatott, az arca sötét lett és szomorú. Akadozva, hebegve válaszolt:
– Miért utálna? Én mindent megteszek neki, amit csak kér. A múltkor a városba is bementem, mert divatlap kellett neki.
– És képtelen lerázni, mikor nem akar veled lenni. Odatolakszol, mikor ő másokkal…
Felkapta a fejét:
– Sanyira gondolsz? – Rémülten villant rám a szeme.
– Igen. – Ez rövid és kíméletlen válasz volt, akár egy puskalövés. És hatásos is – beletorzult az arca.
– Nem igaz – nyögte.
– Tessék, olvasd! – Szerencsére megvolt a cédula, beszélgetésünk alatt szüntelenül ezt keresgéltem a zsebeimben, végre megtaláltam, épp a kellő pillanatban. Lili küldte nekem előző nap délután, tudtam, hogy akkor valamelyik zsebembe belegyűrtem.
Ujjheggyel sem mert hozzáérni. Ha tehette volna, bizonyára nem is olvassa el. Dermedt irtózattal szemlélte, unszoltam, kényszerítettem, előolvastam neki. „SOS! A., ez az á. itt ül mellettem, azonnal cipeld el, S.-sel megőrülünk. – L.” – ez volt a szöveg a cédulán.
– Az „á”, az állatot jelent – magyaráztam. – Rólad lévén szó, Lili elegendőnek tartja, ha ezt is rövidíti. A többit, remélem, érted. Ez tegnap volt, mikor én a lugasból elhoztalak. Az ,,S”, az ugyebár Sanyi… A cédulát talán tedd el emlékbe.
Iszonyodva tiltakozott.
– Menj haza, ne tedd magad nevetségessé! – kegyelmező gesztussal összetéptem a cédulát, a papírkosárba hajítottam. Mintha csak erre várt volna eddig, hogy megsemmisüljön az írás, a bizonyíték… Amit mondtam, nem is hallotta, máris félrenézett, a mennyezetre merengett, hallgatott, erőteljesebben szuszogott, mint valaha, láthatólag valamiféle hatalmas elhatározás vajúdott benne.
– Menj haza!
– Maradok. – Ezt szilárdan mondta, férfimódra, nemes egyszerűséggel. – Majd legalább vigyázok, hogy más se zavarja meg őket… – Igen, ezt tette még hozzá; ezt a legmagasztosabb áldozatos kijelentést, csak úgy odavetőleg: ő vigyázni fog, hogy Lilit és Sanyit nemcsak ő, de még mások se zavarják, legyenek boldogok… Elcsuklott a hangja a meghatottságtól, mélységesen elérzékenyült, szinte megrendült önnön szívjóságának eme lenyűgözően előkelő megnyilatkozásától. Marad – peckesen kiegyenesedett a fotelban, eltökélt volt, erősebb, mint valaha, megszállott: – de még mennyire marad, hisz most már hivatása is van, rendeltetése, felsőbb megbízatása… Nem bírtam őt tovább, csak intettem, és kifordultam a szobából.
Percek múlva már az uszodában voltam. Lubickoltam, majd kifeküdtem a napra, az alkonyodó délután szelíd napsütése melengett az arcomon. Lehunytam a szemem, képzelődtem, ábrándoztam. Hisz, persze, semmi sem érthetőbb, mint hogy Artnőder szerelmes Lilibe… Lili mindenkinek tetszik.
Mindenkinek… Igen, így van, bár ez inkább szomorú. Mert Lili, én tudom, nem olyan lény, aki mindenkinek tetszésére teremtődött, ő ennél sokkal több, csodálatosabb, rejtélyesebben gyönyörű. Igaz, ezt én is csak akkor tudom ilyen biztosan, amikor ő nincs jelen, amikor így, mint most, egyedül vagyok, és úgy gondolok rá. Mert ha ő jelen van, akkor mindig mások is jelen vannak, a nővérem, akivel összevihog, anyám, aki előtt nyájasan szerénykedik, Artnőder, akit ugrat… S végül még Sanyi is, aki ugyan afféle jóképű fiú, de hát Lili, nem kétséges, ővele is csak játszik, ha nem is egészen olyanformán, mint Artnőderrel. Mert Sanyi, nem, ő sem … – Lilihez senki sem méltó…
Senki… Illetve … – de nem, még képzeletben sem mertem magamat Lilivel összetársítani.
Kire gondoltam? Elsősorban egy zseniális, nagyszerű drámaíróra. Akinek a darabjában Lili volna a hősnő. Viszont ez a drámaíró, nos, mit tagadjam, magam reméltem egykor ez a drámaíró lenni.
Még hazamenet is egész úton ez az elképzelés járt az eszemben. Valósággal éber álomban tántorogtam haza.
A tornácon senki. Átmegyek az ebédlőn, ez is üres. Benézek a szalonba.
A zongorához támaszkodtak. Artnőder háttal állt, a feje előrebukva. Mint valami kövér vámpír tapadt Lilire, a nyakát csókolta. Lili arcát szinte szembe kaptam. De ő mégsem láthatott, a szeme le volt csukva. Ez az arc merev volt, közönyös, álmos, unatkozó, de élvező. Az ajka körül mosoly, önelégült, olyasféle, mint aki jó álomból ébredve, kellemesen nyújtózik. Igen, jó érzésében csaknem ásított ez az arc…
Kiültem a tornácra. Ekkor már sötétedett. A nővérem hangját hallottam az ebédlő felől, aztán másokét is – az előbb nyilván csak pillanatra maradtak egyedül… Bent zongorázás kezdődött, zsivaj, talán tánc is. Mindezt valahogyan egészen messziről hallottam csak.
– Hát te itt vagy? – Artnőder állt előttem. A legjámborabb arccal, bárgyún és ártatlanul.
Ráparázslott a szemem.
– Régen csináljátok?
Láttam, hogy nem érti – esetleg nem akarja érteni: ó, ez a lovag…
– Az előbb láttam a szalonban… – rekedten elfúlt a hangom.
Szemérmesen lehajtotta a fejét. Vihogott, talán csak zavarában.
– Hihihi… Hát igen, néha, nem mindig… – Dadogott. Kínjában segélykérően az arcomba is belevigyorgott, csak úgy, mint aki öröméhez társat keres, érthetően és megbocsáthatóan. Ekkor villámgyorsan, a legösztönösebben megcsaptam. Az arcát, azt a puha, párnás, pufókhájas arcát…
Sokáig kereste a szemüvegét. A szobám ablakából láttam, amint tekinget, motoz, kotorászik. A legkevésbé sem érdekelt az egész ügy. Sakkjátszmákat elemeztem. Ebben az időben sokszor napestig ezt csináltam, világbajnok akartam lenni, többek között sakkban is.

Forrás: Örley István: A Flocsek bukása. Magvető, Budapest, 1968.