Kis-Küküllő, Abosfalva, éjszaka. A magas fűben
hanyatt feküdve békességemet kerestem,
s szemem pszeudoszférák szabályos íveit
fonta a csillagokra.
Így néztem őket akkor is, gyermekkoromban,
az Ebhát hegy felöli második udvarán
a besztercei szilva gyér lombja alatt
a kockakövek gránitágyán heverve,
s imát morzsolt a szám a Tejút felé.

Tarkómon kezemet összefonva
hazatéréseimet éltem.
Illatok üzenete a teraszon: száradó rózsaszirmok,
és menta, a csupaszőr parasztbarack, trombitagomba.

Gondoltam, fel is olvasom halkan
neked, anyám, teraszunk árnyékos sarkában,
a tékozló fiú meséjét,
mely mindig úgy kísért hosszú néma útjaimon,
ahogy a távolodó lépésekre ritmus születik:
halkan, magától.

De ritkán térhetnek meg az eltávozók,
és anyjára sem jut ideje annak,
aki országútra vágy nélkül kerül.
És elindultam, éjszakámba rejtve,
mert féltem, hogy a másnap hajnal itt maraszthat.

Az utakon kaptam rá a dalra,
kalászba szökkenő ecsetpázsit illatától,
s a szagos mügétől, mely fehérre tarkítja
a pipacs és szarkaláb szőnyegét a Kincses-dombok tövében.

S immár Kolozsvár felett a Feleki-tető szerpentinjén
a poros szélbe sűrű koppanással esőcseppek keverednek,
bivaly vonta móc szekerek zörögnek,
s a nyirkosodó estből fel-felpislant a csillagtalan égre
a saroglyára akasztott olajmécses.

Fénye eltévedt szentjánosbogáré.