Amikor az ikonfestő rájött, hogy a rézmágnese nem működik háztartási árammal, meg akarta csapolni a község mellett húzódó nagyfeszültségű távvezetéket, s a falubeliek döbbenten látták a hatalmas villámlást, a füstöt és azt, ahogy szénné ég. Az összezsugorodott testet megközelíteni sem merték, mert folyamatosan szikrázott körülötte a föld.
Évekkel szénné válása előtt az ikonfestő megálmodta a lottószámokat, nyert és milliomos lett, már nem járt el hazulról, hogy távoli falvak templomaiban fesse a szenteket.
Otthon maradt a dombok közé ékelt faluban, s néha kedvtelésből festett valamit egyik-másik szomszédjának, mert mindenki azt szerette volna, hogy házának tornácát, utcai homlokzatát olyasmivel díszítse, amit ezen a környéken nem látott soha senki.
Pálmafás oázisokat kértek tőle. Havas csúcsok alatt fodrozódó tavon úszkáló hattyúkat, naplemente aranyában fürdő cigánylányt.
Megfestette, ha éppen kedve volt, de nem vett el érte pénzt. Inkább a találmányai foglalkoztatták.
Az ikonfestő meg volt győződve arról, hogy igenis lehet olyan mágnest létrehozni, amelyik magához vonzza a rezet. De igazából többet akart.
A környéken, egy korsóban több száz pénzérmét találtak. Fele réz volt, de a másik fele verdefényes arany.
Akkor gondolt először arra, hogy ha a mágnese magához vonzza a rezet, azzal együtt felhozná a földből az aranyat is.
Mindenféle találmányai voltak. Többnyire haszontalanok, de a falusiak szerették azokat az újdonságokat, amiket szívesen mutatott meg bárkinek.
A világító, zseblámpaelemes fésűt, amellyel éjszaka, villanygyújtás nélkül lehetett tükör előtt fésülködni.
A fémkerekes üstöt, amit el lehetett gurítani a katlantól, és ami nem volt igazából jó semmire, de hármat is rendeltek belőle az asszonyok.
És ott volt az autós keresztvető. Egy apró égőkből álló feszület, amelyik a kocsi belsejében, egy irányjelző-kapcsolóval működött, nem kellett elengedni a vezetőnek a kormányt, s háromszor villant fel, pontosan annyiszor, ahány keresztet vetnek az óhitűek, ha templomot látnak.
Senki sem tartotta buggyantnak, mert mindig jókedvű volt, segítőkész, s mert Anitát, a feleségét úgy tartotta, mint egy hercegnőt.
Azt mesélték róla, hogy beszél az állatok nyelvén, s tény, ami tény, még a legvadabb csobánkutyák is farkcsóválva mentek mellette, a libalegelőn a gúnárok nem támadták, s ha kedve szottyant, hogy halat egyen, csak kiment a patakra, benyúlt a part alá, s egymás után dobta maga mögé a fűre a pisztrángokat. Ugyanonnan, néha ötöt-hatot. Mintha rábeszélte volna őket, hogy kézbe jöjjenek.
Vissza szerette volna idézni azt az utat, amelynek végén, anélkül, hogy tudná, merre is jár, egyszer csak otthon találta magát, pedig éppen az ellenkező irányba indult. Egy zsákfaluba, az utolsóba, amely a völgy végén úgy lapult meg, mintha attól félt volna, hogy megtalálják.
A templomot kellett volna fesse, de már az indulás is baljós volt.
Olyan vastag volt a köd, hogy az ikonfestő azt hitte, nemcsak a térdig érő hó, de ez a tejföl-vastag puhaság is akadályozza, hogy gyorsabban haladhasson.
Hópelyhek szállingóztak, s a tegnapi, valószerűtlenül fekete felhők nem mozdultak, mert a telihold fénye nem jutott le a behavazott völgybe, így aztán a köd, a havazás és a sötétség miatt már meg is bánta, hogy nekivágott az éjszakának.
Farkastörténetek jutottak eszébe.
Először a medvéktől rettegett, aztán azzal nyugtatta magát, hogy azok még téli álmot alszanak, de a távolból elnyújtott vonítást hallott, amelyre egészen közelről, a fák közül válaszolt kaffogva egy másik hang.
A hó miatt, ebben a ködben, ugyan csak karnyújtásnyira, de látni lehetett az erdő fáit, s úgy ment, mint aki fától fáig oson. Lopakodott, s legszívesebben eltüntette volna a nyomokat is, mert nem akarta, hogy a másik rájöjjön, hogy merre ment.
Hatalmas hátizsákot cipelt.
Szerszámok, festékek, edények súlya alatt roskadozott, s a csomag tetejére erősítette a kapucnis alpesi hálózsákot, a „múmiát”.
Sietett, mert nem akart több közös munkát.
– Fele munka, fél pénz – hajtogatta magában, s talán már egy órája lehetett annak, hogy csöndben meglépett, hogy elsőként érhesse el azt a falut, ahol az új templom ikonosztázától kezdve a falképekig mindent egyedül akart felvállalni.
Ezt, az itteni templomot is egyedül kezdte el, de aztán megérkezett hívatlanul a másik, s rávette a pópát, hogy felezze meg a munkát, mert akkor húsvétra kész lehetnek vele.
Az ikonfestőnek nagyon kellett a pénz. Egyházi esküvőt akart, egy évvel a polgári után. Igazit, lagzival, annak rendje s módja szerint, de a ház, ahová asszonyt vihetett volna, cserép nélküli tetőszerkezetével, ajtó-ablak nélkül, úgy állt, mint egy csontváz.
Megizzadt a teher alatt. A műanyag borítású impregnált csomag és hálózsák alatt csuromvíz volt a hátán az ing.
A farkasvonítás nem akart szűnni, a távoli sem, s mintha követte volna a közelebbi állat, és azért, mert szűz hóban kellett menjen, még inkább félt. Abban csomag nélkül sem tudott volna szaladni.
Félt, hogy eltévesztette az irányt, de aztán végre nyomokra lelt, valaki már járhatott előtte, s amikor elemlámpája fényénél megnézte az óráját, azt is látta, közvetlenül a lába előtt, hogy szélesedik a csapás.
Nem gondolkodott el azon, hogy miért van egy nyom, aztán hirtelen még több. Nem töprengett azon, hogy honnan jöttek és hová mentek a többiek, hogy így, a semmiből megjelent ez a szélesebb csapás. Örült, hogy végre járt úthoz ért, s könynyebben haladhat hatalmas terhével. Úgy számította, hogy az egyre kitaposottabb ösvényen reggelig, világosságban éri el azt a másik falut.
Este kilenc után indult; a pópának, aki valami ennivalót hozott, fel sem tűnt, hogy megtölti a nagy termoszt teával. Máskor is ezt tette, mert a fűtetlen templomban aludtak – mégsem a szabad ég alatt -, s csak annyival volt jobb dolguk, mint ha egy mezőn éjszakáztak volna, hogy vastagon fedte az egyik sarkot a szalma, s kaptak egy háromlábú vaskályhát, amely nem fűtötte ki a teret, csak arra volt jó, hogy valamit főzzenek, vagy felolvasszák a megfagyott festékeket.
Nekitámaszkodott egy fának, nem akarta letenni az irdatlan csomagot, mert a templomban is csak úgy tudta felvenni, hogy üresen az állványzatra tette, ott rakta be a hátizsákba a készletét késő délután, s így csak bele kellett bújjon a hevederekbe, ha indulni akart.
Egyedül volt, mert a másik, ha már nem volt elég a fény, és nem lehetett látni, kocsmázott, vagy apró ikonjaiért cserébe jókat vacsorázott valamelyik parasztnál.
És most, hogy a pópa kifizette az ikonosztázért kialkudott bérüket (másként számolták, mint a falképeket, s úgy szólt az egyezség, hogy külön fizet minden befejezett oldalért, s majd külön a mennyezetért), biztos lehetett abban, hogy éjfél előtt nem jön vissza a másik. Nyugodtan csomagolt.
Le kellett vegye egyujjas báránybőr kesztyűjét, hogy inni tudjon az oldalán lógó termoszból, s áldotta az eszét, hogy hagyta kihűlni egy kicsit a teát, mert most nem tudott volna inni. Így is túl forró volt.
A lámpa fényénél megnézte az óráját, amelyet a jobb csuklóján hordott. Hozzászokott, hogy festés közben állandóan nézze az időt.
Éjfél múlt. Már három órája volt úton, úgy számította, hogy ha óránként nem is tehetett meg többet két kilométernél, az eddig összesen hat, s ha így halad, akkor az előtte álló szakaszhoz még legalább tíz órát kell mennie. Reggelre semmiképpen, de délre odaérhet.
Az lenne a legjobb, gondolta, ha még mennék háromig, aztán egy védett helyen pihennék két-három órát. A másik úgysem érhet utol, mert oda, ahova megyek, nincs buszjárat.
Egyre szélesebb s már jól kitaposott volt az út, s ha nem lett volna a hátán a fél mázsányi teher, szinte úgy haladhatott volna, mint száraz időben.
Számolgatott, hogy mennyi pénze van, s hogy ha csak sajton, túrón, tojáson él a hegyi faluban, s néha hagymát vesz, hordós káposztát, hogy valamit főzhessen is, akkor Szent Iván napjára összegyűlhet a pénze, tető alá kerülhet a ház. A falujukban megalkudott bontott cserépre, s menyasszonyának unokatestvére, egy asztalos, már csinálta az ajtókat, ablakokat.
– A bejárati ajtót, a küszöböset, ahol átemeled a fiatalasszonyt, azt nászajándékba adom – mondta a rokon, s hozzátette: – A többi ajtónak most csak a tokját rakjuk be, aztán ha gazdagodtok, rátesszük az ajtókat is. Addig megteszi egy függöny. A bejárat és az ablakok a fontosak. Ha az megvan, akkor már lehet élni a házban.
Ott is templomot festett, ahová nősült, ahol építkezik. Egyik nap a paraszt-erdőkerülő szép summát ígért, ha a tornácára, arra a részre, amelyik az utcáról is látható, fest egy képet, azt is megmondta, hogy olyant szeretne, amelyiken farkasok fognak körbe egy szarvasbikát.
A ház utcai homlokzatára egy aranyérmes agancsnak erdőben elhullajtott fele volt felrakva, s mert a gazda az erdészetnél dolgozott, úgy gondolta, megilleti egy ilyen kép, ha nem is ugyanaz, mint amit fent a vadászházban láthatott, de témájában mindenképpen azonos.
Az ő lánya lett az ikonfestő menyasszonya, s a család büszke volt az eljövendő vőre, akit még a pópa is magázott, s aki, mint mondták, öt jó vemhes tehén áráért festette a templomot, amellyel el is készült néhány hónap alatt.
Az ikonfestőnek olyan szakálla volt, mint a pópáknak, s tógaszerű, sokzsebes köpenye miatt sokan annak is nézték, és még az is megtörtént vele, hogy egyszer haldoklóhoz akarták elvinni, mert nem találták sehol a görögkeleti papot.
Gyorsan dolgozott. Ismerte a kánont, tudta, melyik szentnek hol van a helye, s azt is, mi a szimbóluma, így amikor kirajzolta a körvonalakat, csak annyi munkája maradt, hogy kitöltse a vonalak közét színekkel, mint gyermekek a kifestőkönyv ábráit.
Egyre fáradtabb lett, s a hószállingózás most igazi havazásra váltott. Apró jégtűket sodort a szél, olyan sűrűn, hogy alig kapott levegőt, s akkor úgy döntött, hogy megáll, pihenni fog.
Egy fa tövébe húzódott, s arra gondolt, hogy most ismét eltűnik az út a hó alatt, s akkor még estére sem érhet a másik faluba.
Nem tette le a zsákját, úgy támaszkodott egy kidőlt fának, hogy a villás ágak megtartották a súlyt, és volt, amibe megkapaszkodjon, ha majd föl akar állni. De egyelőre pihent, s a havazás, ahogy jött, úgy ment el. Hirtelen. Csak a köd maradt. Talán sűrűbb is volt, mint azelőtt, és ahogy elindult a pihenő után, ha nem is látta, de érezte, hogy a kitaposott utat nem hordta teli a szél, könnyedén haladhatott.
Anitára gondolt. Az erdész lányára, s bármikor akarta felidézni az arcát, mindig az a pillanat jutott eszébe, amikor meglátta a kamaszkorból éppen csak kilépni készülő szőke leányt.
Az istállóból jött, kezében két sajtárban a tej, arca kipirult, melle minden lépésnél hullámzott, s a rövidnadrág nem takarta el formás, szép combját. A haja gumiszalaggal lófarokba kötve legyezte vállát.
Olyan szép volt, hogy a festő nem tudta levenni róla a szemét, s a lány mintha csak bűvölni akarta volna a nála sokkal idősebb férfit, kissé jobbra hajtotta fejét, s olyan szemmel nézte, mintha tudomására akarta volna hozni, hogy nem közömbös számára, aztán a házban meg is kérdezte:
– Eljössz velem este táncolni?
Az ikonfestő nem tudta, hogy a szülők előtt mit válaszoljon, de az erdész odaadóan bólogatott.
– Aztán mit szólna hozzá az udvarlód? – kérdezte végül az ikonfestő.
– Az nekem nincs. A nagyobb legények mind elmentek külföldre. Ami maradt, az vakarék, éretlen seggdugó – mondta olyan természetesen, mintha már évek óta ismerték volna egymást.
– Igaza van Anitának – mondta az erdész. – A selejt maradt a faluban, ezek még arra sem jók, hogy csemetét ültessenek. Iskolába nem járnak, elnézik, hogy a nagyapjuk kaszál, de szerszámot nem vennének a kezükbe… Aztán a többiek ha már megszedték magukat külföldön, hazajönnek, házat építenek, s elveszik a kedvesüket, aki évekig várt rájuk. Uram, itt minden második házban van egy-egy olyan idős lány, akit a mi korunkban vénlánynak néztek, mert elmúlt már húszéves, huszonöt is, és még mindig nem kötötték be a fejét.
– Az se baj, ha nem táncolunk. Te ihatsz sört, én kólát, s beszélgetünk – mondta Anita.
– Aztán ne féljen – mondta az erdész felesége. – Itt nem szoktak a legények a lányok után fizetni. Mindenki a saját részét intézi. Belépőt, fogyasztást, mert büszke fehérnépek vagyunk. Ilyen aprópénzzel itt nem lehet lekötni senkit.
Anita anyja csak néhány évvel lehetett idősebb a festőnél, s a férj úgy nézett ki mellette, mintha az apja lenne. Volt legalább húsz év a korkülönbség közöttük, s a festő, aki saját faluja szokásait ismerte, csodálkozott, hogy itt természetesnek tartják, hogy egész nyáron a szénapadláson alszanak Anitával.
– Aztán, fiam – mondta az erdész -, házasodjatok össze a községházán, ha netán jönne a gyermek, neve legyen, de lagzi, templomi menyegző csak akkor lesz, ha majd elkészül a házad.
A leégett vízimalomnál álltak, jó kőalapja volt, megalkudott a romokra, s mert a lapátkereket nem emésztette el tűz, az most is forgott a tengelyén, ha megnyitották a gátat, az ikonfestő úgy tervezte, hogy szerez egy dinamót, s nem fog villanyért fizetni senkinek.

Hajnalodott, aztán teljes lett a világosság, de a köd miatt alig látott valamit. Elkezdett fújni a szél, viharossá erősödött, s szinte pillanatok alatt szállt fel a köd, s akkor néhány száz méterre meglátta azt a templomot, ahonnan menekült. Rá kellett jönnie, hogy egész éjszaka a kiserdő körül menetelt, s a hiábavalóságtól, fáradtságtól lerogyott a hóra. Elaludt? Elájult? Ezt évek múltán sem tudta tisztázni magában, de másnap éjszaka apósa házánál találta magát.
Hideg vízzel teli dézsába ültették, bakancsát le kellett vágják a lábáról, ruhája is kopogósra fagyott, s miközben hóval dörzsölték fagyott arcát, újra és újra elaludt.
Az egész útból semmire sem emlékezett, ájult alvásai közben számokat motyogott, amiket Anita följegyzett. Azokat a számokat ismételte, amelyeket aztán beikszelt egy lottószelvényen, s amelyekkel megnyerte, ahogy az újságok írták: „Elkelt az évszázad nyereménye.”
Nem szórta a pénzt, de a lagzijuk hét határra szólt, s az új házba mindent beszereltetett, amit csak elképzelt.
A malomkerékkel áramot termelt, és napelemekkel bővítette a hálózatot.
Megvette a legjobb fa- és fémmegmunkáló kisgépeket, s az udvar végébe felépítette a műhelyt, ahol találmányain dolgozhatott. Azokon a fölösleges dolgokon, amelyek nélkül pontosan olyan jól lehetett élni, mintha sosem lettek volna, de amelyekre büszke volt az egész család. Portréfilm is készült róla, bemutatták a világító fésűt, a gyomtrolit, azt a készüléket, amelyik felső vezetékről kapta az áramot, sorvégeken fordult: igazából egy olyan önjáró kapagép volt, amivel meg lehetett tisztítani az ágyásokat.
Egyik falubelije házépítés közben, amikor az alapot ásta, különleges bronz- vagy rézüstöt talált. Domborművek díszítették, s még a vastag zöldoxid alatt is látni lehetett, hogy igazi mestermunka. Kitakarította a belsejéből a megkövesedett földet, s az edény alján római aranypénzeket talált.
Az ikonfestő régebben szúette deszkákra festett ikonokat adott el egy régiségkereskedőnek, olyan hamisítványokat, amelyek festéséhez csak természetes festékeket, fenyőgyantát és méhviaszt használt. Ez a régiségkereskedő azt tanácsolta a megtalálónak, hogy ne vigye múzeumba, mert ott csak aprópénzt adnak érte.
És még azon a héten, egy másik alapozásnál találták azt az agyagkorsót, amelyik tele volt réz- és aranypénzekkel.
Az ikonfestő akkor határozta el, hogy kincskereséshez megalkotja a réz-mágnest.
Álmában látta, hogy működik, s mert sejtette, hogy a környék tele van római időkből származó emlékekkel, remélte, hogy ő is szerencsés lehet, s a leletekkel megsokszorozhatja amúgy sem csekély vagyonát.
Úgy gondolta, hogy ha egy állandó mágnest ötvöz vörösrézzel, akkor ez a keverékanyag vonzza majd mindkét fémet, s mert kipróbálta, hogy a mágnespatkó milyen mélységből tudja magához rántani a földbe ásott szeget, s rájött, hogy a nagyságtól függ az erő, olvasztókemencét épített, akkorát, amekkorában meg lehet olvasztani ötven kiló vasat, ugyanannyi rezet. Ehhez a művelethez akart áramot vinni a távvezetékből a kohó fűtőszálaihoz.
Egy kőre kötötte a drót végét, s amikor feldobta, még nem is érte el a vezetéket, de már lecsapott az első villám, aztán folyamatossá vált a kisülések percegő hangja, s az ikonfestő testéből fölszálló füst foszforeszkálva kéklett. Összekucorodva, mint az anyaméhben, melléig felhúzott térddel, hasára szorított karral olyan volt, mint az Andokban eltemetett múmiák. Akik látták, úgy mesélték a rendőröknek, hogy a szenesedő testbe és a földbe áthúzó áram látványa olyan volt, mint amilyen a fantasztikus filmekben szokott lenni, s addig tartott, amíg el nem olvadt az a drót, amivel a kohóba akarta vezetni az áramot.
Pillanatokig tartott csak, s az emberek, akik szemtanúi voltak az eseménynek, szinte szóról szóra azt mondták, hogy előbb a földhöz verte az áram, aztán összekucorodott, s amikor már érezni lehetett az égett hús szagát, vörös lángnyelvekben látták a villámokat, s ahogy a megolvadt drót rácsorgott a lángoló testre, szinte teljesen betakarta azt, ami az ikonfestőből megmaradt.
Rézborítású szénkupac lett belőle, akkora forma, mint egy négy-öt éves gyermek, s órákkal később a tűzoltók és a távvezetéket működtető villamossági vállalat emberei lapáttal nyúltak alája, úgy rakták föl a saroglyára földdel együtt, mert különben széttört volna az emberi szén.
– Sok áramütéses holttestet láttam, de ilyent, ami teljesen elszenesedjen, még soha – mondta a tűzoltóparancsnok a réz dombormű előtt.
A zsugorodott test körvonalai tökéletesen látszódtak a megmerevedett vörösréz borítás alatt, de a kórbonctani intézetben nem volt semmi, amit vizsgálni lehetett volna, csupán azt állapították meg, hogy a szén emberi eredetű szervesanyag-maradványokat is tartalmaz.
A pópa nem volt biztos benne, hogy eltemetheti-e, hogy ennek a rézzel borított valaminek kijár-e vajon az egyházi szertartás, s ezért a szomszéd falvak egyházfiaival konzultált. Abból a feltételezésből indult ki, hogy halála pillanatában az anyaföld már elvette az ikonfestőből azt, ami a földé, de a többiek nem értettek egyet vele, s azt tanácsolták, hogy ha nem is az egész szertartást, de valamennyit mégis megérdemel az ikonfestő családja. Nem a halottról, nem a halottnak, hanem az élőkről, az élőknek szólnak az imák.
Az erdész házában a rokon férfiak úgy döntöttek, hogy mert ősi szokás szerint nem vihetik nyitott koporsóban végig a falun, hogy az Ég lássa a hozzá készülő arcát, legjobb lesz, ha a kádár (szintén rokon) hordódongákból állít össze valamit a koporsó helyett. Egy másik azt javasolta, hogy fordítsák a rezes felére, itassák át vízüveggel, olyannal, amit a fémöntőkben a formázóhomoknál használnak, s ha megkeményszik, le lehet venni róla a rézborítást.
Ezzel nem értett egyet senki.
– Maradjon úgy, ahogy a halál érte – mondta az erdész, s ő is egyetértett azzal, hogy a százliteres hordót kalapácslakkal feketére kell festeni, az abroncsokat aranyozni, s ugyancsak arannyal kell fölírni a nevét, születése és halála évét.
A templomban ravatalozták fel, s erre a furcsa koporsóra rátették azt az önarcképét, amely a falu egyhangú véleménye szerint fényképnél is tökéletesebb volt.
A szertartás egyszerű volt, csak annyiban tért el a megszokottól, hogy egy ikonfestő szerzetes mondott búcsúbeszédet, amelynek az volt a lényege, hogy aki itt a földön Istennek tetsző dolgot végzett, annak lelke máris ott van a Teremtő mellett, végzi tovább megszentelt hivatását.
– Az ég kékjével festi továbbra is a szenteket. Kékre kékkel, amelyet mi gyarló emberek csak akkor láthatunk, ha Jézus Krisztus urunk kegyelméből a mennyeknek országába bebocsáttatást nyerünk – mondta a szerzetes, és lehajolt, hogy megcsókolja a koporsófélére helyezett feszületet.
Ez volt a jeladás annak a négy embernek, aki a Szent Mihály lováról, az emelvényről, amelyen eddig állt, egy fekete posztóval letakart saroglyára tette az ikonfestő földi maradványait, elhelyezték a négy éket a hordó alá, nehogy leguruljon, s a gyászolók elindultak a dombtetőre, a temető felé.
Zúgtak a harangok, a rezesbanda az alkalomhoz illő szomorú darabokat játszott, s amikor már a temető kapujánál voltak a halottvivők, egyikük megbotlott, s estében magához rántotta a saroglyát, amelyről legurult a hordó, s egyre gyorsulva, pattogva a köveken, egyenesen a folyó felé tartott.
Átrepülte az út alatt keresztülfolyó patakot, hallani lehetett, ahogy a csapódásoktól törnek a dongák, s a meredek partról a folyó közepébe repült.
A sodrás lefelé vitte. Egy darabig még a víz felszínén látták, aztán megtelhetett vízzel, mert elmerült.
A gyászolók, férfiak és nők a folyó felé rohantak, remélték, hogy ott, ahol kiszélesedik a meder, és olyan sekély a víz, hogy szinte száraz lábbal át lehetett gázolni rajta, fennakad a köveken az ikonfestő porhüvelyének maradványa.
És ott is volt.
A hordó szétesett, s a vékony vörösréz öntvényben nem volt semmi. Az összezsugorodott, elszenesedett test szétporladt, amikor a temetői úton lefelé gurult a hordó, s ami esetleg megmaradhatott volna belőle, azt kimosta a víz.
Az ünneplőbe öltözött gyászolók belegázoltak a vízbe, az erdész kiszabadította a törött dongák közé szorult rézlemezt, feje fölé emelte, s túlharsogva a folyó zúgását, arra kérte az embereket, hogy itt és most mondják el a Miatyánkot, azt az imát, amit a sírba tételkor mondtak volna el.
A folyó túloldalán, az országúton külföldi rendszámú turistabusz lassított, és az utasok különös, talán szektás, barbár szertartást láthattak: legalább ezer fekete ruhás asszony és férfi állt a folyóban, s egyikük magasra emelt egy hatalmas fémtálat.
– Ősi, még a dák őseinktől származó szokás – magyarázta a turistáknak a helyi idegenvezető. – A napkultusz fontos eseménye, hogy a nyár egy bizonyos előre nem ismert napján istenüknek aranytükörrel üzennek, hogy köszönik a fényt.

Forrás: Mozgó Világ online, 2008/2.