Demény Péter: Villámvignetták (14)
Múltfoltok
Volt aztán egy másik tanár, Simon Gábor, aki közvetlenül a forradalom után nőtt meg nagyon. Valamelyik nap összefutottam vele a Rózsák terén, néhány éve Vásárhelyen él. Akkor azonban, tizenkettedikes koromban, azt mondta a díszteremben, hogy a golyók nem válogattak román és magyar emberek között. Talán nem is figyeltem volna fel erre a mondatra, ha az egyik tanárnőnk nem emeli ki az óráján. Az ő nevét azért nem írom ide, mert azóta sem tudtam tisztázni a viszonyomat hozzá. Rengeteget segített a barátságával, néha mégis olyan furcsa reakciói voltak, amelyeket nem értettem, azt hiszem, nem is érthettem akkoriban.
A díszteremben játszottam Tisztest Csokonai darabjában, és Jónást Babits általunk oratoriumizált művében, meg pionírt számtalan alkalommal, és ott is nagykorúsodtam persze. Az amfiteátrumban pedig kórustag voltam, azt énekeltem, „hazánk ma már a dolgozók hazája”, miközben Csala György árgus szemmel figyelte, nem énekelek-e mellé. Nem lettem a nép énekművésze, múltam eme sötét foltját azonban fel kell végre tárnom.
Így sztárkodtam én az akkori KISZ-faktorban. A gyűrű folyton ellenállt a nyakkendőmnek, ahogy azóta sem tudok rendesen felhúzni egy cipzárt, a szíj idegesített, olyan volt, mint a Bodri juhászé a Barbárokban. Harmadik csoportban avattak poinírrá különben, ami szinte szégyen volt, az átlagom szégyenkezésre adott okot, és szégyelltem is. Aztán büszke lettem a szavalataimra meg a mindenféleségeimre, a gátlásaimat azonban máig sem vetkőztem le teljesen.