Mezei Annamária
(Székelyudvarhely, 1951. jún. 21.– ): színésznő. 1975-ben végzett a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben. 1975–1977 között a szatmári Északi Színház, 1977–1978 között a debreceni Csokonai Színház, 1978–1980 között a Békés Megyei Jókai Színház tagja volt. (…) F.Sz. Elektra (Euripidész); Mása (Csehov: Három nővér); Elektra (Gyurkó L.: Szerelmem, Elektra); Bethlen Kata (Kocsis I.: Árva Bethlen Kata). Forrás: Magyar Színművészeti Lexikon.

Beszélgetésünk színházi dolgokról, első találkozásunk 45 év után…

Szatmáron történt, a színház 65 éves évfordulóján.
Majdnem egyidőben jártunk főiskolára, csak ő ’75-ben végzett, én két évvel korábban. Más körökben forogtunk, mindenki ismeri ezt a jelenséget, aki alattad jár, azzal keveset törődsz. A főiskola végeztével nem is igen hallottam felőle… Most egy vidám nőt látok, akivel remekül lehet nevetni. Vagány, belevaló, talpraesett ember. Megegyeztünk, hogy az ünnepség befejeztével, keressük egymást. Megtörtént. Felhívtam, tárt karokkal fogadott, etetett, altatott – príma dolgom volt. És közben beszélgettünk. Neki sem volt hagyományos a pályája. Már nyugdíjas, akárcsak én, és nem a színpadról került ebbe a státuszba. Miközben dolgozik, ezer dologgal foglalkozik.

MM (Mezei Mária)

Találkozásunkkor teljesen nyilvánvaló volt, hogy rokonlelkek vagyunk. Úgy beszélgettünk, mintha tegnap szakítottuk volna félbe. Kacagások, kuncogások, nevetgélések közepette idézte fel a múltat.

– … Anyám sírt… – emlékezett a sikeres felvételi utáni időszakra Mezei Annamária, akit ezen a néven ismertek meg Magyarországon. – S a szomszédok kérdezték: Erzsike, mi történt? Semmi, csak a lányom színire ment!… Az se baj, mondták. Édesapám azt mondta: Kislányom, ha nem úgy alakul az életed, ahogy azt te szeretnéd ezen a pályán, találd meg magadnak azt az utat, ahol boldog és elégedett vagy. Nem lényeges, hogy színpadon vagy máshol … És engem végig kísért ez a gondolat.
– Milyen meghatározó tud lenni…
– …egy mondat! – veszi át a szót azonnal. – Apámnak egy mondata! És mindig megkerestem az életemben azt a pontot, ahol boldog tudok lenni. Úgy nevelt, hogy minden érdekelt, a színház, a tudomány, minden. Soha nem voltam az a jaj-de-szerencsétlen-vagyok típus. Bármilyen gondom volt, azt megtartottam magamnak. Nálunk apám volt az ész-osztó. Anyámtól az érzelmeket, a versek iránti nagy szeretetét kaptam. Apám, ő írta a verseket. Anyámmal jókat kacagtunk rajta… Írt nagyon szép novellákat is.
– Ki volt az apád?
– Egyszerű mérnök volt, de nagyon különleges ember, széleskörű érdeklődéssel. Feltaláló is, sok újítása volt… Gyógynövényeket gyűjtött és gyógyított vele. A legnagyobb eredménye az volt: a szomszéd – urazták egymást – mondta: Mezei úr, le fogják vágni a lábamat! mire Mezei úr: Pál úr, én majd magát meggyógyítom. Átment a szomszédba (az unokája sírva mutatta, hogy az a fülke volt, ahova át lett vezetve a gőz, apám találmánya), beült a másikba, adagolta a gyógynövényeket, és nem kellett a Pál úrnak levágni a lábát. – Büszkén, nevetve meséli.
– Akkor innen van benned a gyógyászat iránti érdeklődés.
– Persze! Mindig újító voltam, addig kutattam, amíg megtaláltam azt, amiről úgy éreztem, hogy előbbre visz. Jóanyámat nem érdekelte a gyógyászat.
– Őt mi érdekelte?
– A versek. Állandóan verset mondott. Ő szavalt nekem Reményiktől, meg Adyt, mindent. Anyámtól kaptam a költészetet. Az volt a legnagyobb jutalom, amikor ő szavalt nekem, az a mennyország volt számomra. Gyönyörűen mondta a verseket.
– Anyám meséket olvasott nekünk.
– Nekem apám volt, aki mesét mondott. Azt nagyon szerettem. Belealudt, felköltöttem, és folytatta. Hét éves koromban már faltam a könyveket, imádtam az újonnan érkezett könyveken érezni a friss nyomdaillatot. Ennél nagyobb boldogság, hétéves gyerek létemre, számomra nem volt. Elvittem az iskolába egy nagy könyvet, hogy hat-hét órára kiteljen. Hagyták, mert addig legalább csendben maradtam, nem röhögtettem az osztályt, és nem súgtam.
– Ilyen túltengéses gyerek voltál?
– Eléggé. A főiskolán is folytattam az olvasást. Azt mondta Tóth István tanár úr, idefigyeljen Mezei, elegem van, hogy olvas az óráimon. Vegye tudomásul, beülök az Elektrára az első sorba, egy kinyitott nagy újsággal. Megtette. Ott ült és olvasott.
– Hogy lásd, milyen érzés.
Nevet.
– Nem esett jól, de szavahihető embernek bizonyult…
– Jó figura vagy, hallod!
– Én? hát nem egy egyszerű eset, mondanák többen… Öt éves koromban Csipkerózsika voltam, hét éves koromban Hamupipőke, s a városban mondták anyámnak, ez a gyerek úgy mozog a színpadon, mintha ott nőtt volna fel… mire anyám: mi az, hogy ott nőtt fel? hát gyerek, milyen legyen? … és én úgy játszottam, és ez olyan jó volt… Mikor Csíktaplocán nyaraltam, ott voltak ilyen nagy üres hombárok, ahol régen a gabonát tartották, meg a hatalmas baromfiudvar, én pedig szerepeltem nekik. A cseléd meglesett és elújságolta a nagynénémnek, hogy Marika a tyúkoknak szerepel! Lelepleztek. Rettenetesen bánkódtam, hogy a nagy titkomat felfedezték. Mert a baromfiudvar nem árult el. Nagyon szerettem ott produkálni magam.
Végig nevetgélve emlékezik.
– Ha kérték mondjak el egy verset, én azonnal pattantam, én voltam a Bezzeg-Marika. Mert bezzeg Marika rögtön produkálja magát, bezzeg Marika azonnal ugrik. Hét éves voltam, amikor a Petőfi versével (Respublika) nyitottam az évet… Még most is kemény versnek tartanám, nemhogy hétévesen. Mindig kiválasztottak a tanárok… Aztán bekerültünk Udvarhelyen Kacsó András tánc- és megzenésített balladaműsorába, négyen mondtuk a szöveget, és ezzel jártuk az országot. Országos első díjat nyertünk, így lettünk mind a négyen színészek: Balázs Éva, Győrffy Bandi, Szász Enikő meg én.
– Kik voltak a tanáraid?
– Csorba, Ferenczi Csongor, Gergely Géza, Kovács Levente, Illyés Kinga, s a fiatal rendezők, Tömöry Péter, Kincses Elemér és Vajda Pista. A Tömöry rendezte Petőfi műsorral bejártuk az országot, erre emlékszem…
– Mikor elvégezted a főiskolát, mi történt?
– Szatmár hívott, mondtam, ki akarok települne Magyarországra, de azért fogadtak…
– Te már akkor ki akartál települni?
– Már harmadévesen beadtam a kitelepülési kérésem, ez köztudott volt.
– És végezhettél!
– … köszönhető Szabó Lajos rektornak, a tanároknak, akik mellém álltak és nem engedték, hogy kirúgjanak. Szatmáron Ács Alajos is mellém állt, mert őt is felszólították, de ő azt mondta, hogy adjátok írásba és akkor kirúgom. Kolozsvárra is hívtak burkoltan, hogy nem hirdetik meg, de szeretettel várnak, a Petőfi műsor kapcsán, Kovács György javaslatára, de ők kikötötték, hogy vagy Magyarország, vagy Kolozsvár. Szatmárra kerültem, két boldog évet töltöttem ott, s mikor megkaptam az engedélyt, hogy kitelepülhetek 3 év várakozás után, már megvolt a helyem Debrecenben. Ott vártak rám két éve. Az egy fiatal gárda volt, a 3 MM-es mi voltunk: Mátray Márta, Máriáss Melinda és Mezei Mária. Rögtön egy Szakonyi darabban játszottam, a Honkongi parókában egy közepes szerepet, a nagy szerep viszont Csehov Három nővér-e volt, Mása, beugrással. Már három hete próbálták, én két hét próbával ugrottam be, ami nem igazán sikerült. … Jó volt, jó volt, de nem az igazi. Azért szerettem a szerepet, volt benne belőlem…
– Jó volt Debrecenben?
– Nagyon. Nem lett volna szabad beállnom a hőbörgők közé, húszan hagytuk el a színházat. Viszont rögtön lecsapott rám Békéscsaba, hogy menjek, mert mindent megkapok. Be is tartották a szavukat, le nem estem a színpadról. Debrecenben is három szerepem volt az egy év alatt. Utána Békéscsabán évente öt. Két év alatt tíz szerepet játszottam. Köztük a Gyurkó László: Szerelmem Elektráját és az Árva Bethlen Kata monodrámát. Én ezekkel a szerepekkel együtt lélegeztem. Imádtam Molnár Ferenc Olimpiáját is, abban a Linát játszottam, a nagynénit a szarkasztikus bemondásaival. Jó kis testhezálló szerep volt. Ott is volt egy beugrásom, fél nap alatt egy főszerepbe, Till Attila partnereként. …Eörsi István Sírkő és kakaó c. darabjában egy rendőrnőt alakítottam. Te, hogy én azt mennyire élveztem, hogy lubickoltam benne! Csak nagy tragikának tartottak és kevés ilyen jó kis szerepet kaptam, amiket imádtam. Hát egyszer úgy megröhögtettem a zenekart… Majdnem le kellett engedni a függönyt. És azt írták, hogy ez volt a legjobb alakításom, emlékszem, nagyon megdicsért a Színház folyóirat, ami elég nagy dolog volt… Ezután a Bujtor rendezte A vágy villamosában Székesfehérváron vehettem részt, ami azért volt nagy élmény, mert Bujtorral, Tordai Terivel egy társaságban lenni, az egy külön ajándék. Két évig játszottuk, és nemcsak színpadon voltunk baráti kapcsolatban.
– És mikor hagytad abba? Ezután mi történt?
– Istenigazából színpadon, produkcióban nem voltam, de nálam az élet nem fejeződött be, mert amikor 80-ban otthagytam a színházat, hogy dilettánsokkal nem dolgozom, ami igen nagy port kavart a művészkörökben, akkor feljöttem Budapestre és elkezdtem magam szervezni. Volt három önálló műsorom, egy gyerekműsorom, egy vidám műsorom és az Árva Bethlen Kata. Kossuth- és Érdemes-díjas művészeket is felléptettem, majd leszerződtettek a magyar média műsorirodához szervező-szerkesztőnek és fellépő művésznek. Ezután elhívott egy másik műsoriroda és az angliai férjhezmenetelemig ezt csináltam, nagyon nagy sikerrel. … Az nagyon nagy munka volt. Ki is szedte belőlem az erőt rendesen. Tulajdonképpen menekülés volt, hogy elmehetek a nyugodt, gyönyörűséges Oxfordba. És abbahagyhatom ezt a nulla órától nulla óráig tartó munkát.
– És hogy kerültél Oxfordba? Ott volt a leendő férj?
– Persze, hát ő 56-os magyar volt, itt ismertem meg Budapesten, és egy év udvarlás után hozzámentem feleségül, és kimentem hozzá Oxfordba. Ő a Nyolc Magyar Egyesület elnöke volt, a követségeken, különböző egyházi rendezvényeken állandóan felléptem, nem estem ki a gyakorlatból. A BBC-ben többször szerepeltem, nem volt az unalmas élet. Aztán céget alapítottunk, kettőt is, és azt fejlesztettük. Mindig dolgoztunk, mindig csináltunk valamit… A biztosítós szakmát is kipróbáltam, hogy bebizonyítsam magamnak, egy teljesen ismeretlen területen is megállom a helyem… De annak is vége lett. Most a mágneses rezonanciával foglalkozom. Mindig az volt bennem, tanulni, tanulni. Amellett, ha hívtak bárhova fellépni, mindig elmentem. Egy nagyon szép élményem volt. Meghívtak az Arisztokrata klubba, itt Budapesten. Egy fél órát kértek, nem többet… Nagyon szerettem a verset face to face, szemtől szembe, belemondani a néző szemébe. Ez a legnehezebb. Mert a színpadon szemedbe világít a lámpa és nem látsz, de itt a néző minden rezdülését észreveszed, ha elkapja a tekintetét, ha lehajtja a fejét… akkor egy másikat kell keresni, aki tovább visz, … ez a versmondás sokkal inkább az enyém volt. Minekutána magamat kidobattam a színházból, ez volt a mentsváram… Visszatérve az arisztokrata klubhoz…, befejezem a félórás műsoromat, és a hosszú ovális asztal végén feláll egy negyven körüli úriember, aki könnyes szemmel azt mondja: Nagyon köszönöm. Ilyesmit akkor éreztem, mikor 89-ben a faluromboláskor fellázadtunk a Hősök terén. És sírt. Amikor elmondtam Wass Albert Adjátok vissza a hegyeimet és jó pár ilyen verset az erdélyi költőktől megszólaltattam, megrázta őket. Ugyanazt a nehéz sorsot élték meg, mint mi. Másként, de épp oly kiszolgáltatottan, meggyötörten… Körbe rajongtak, mint a gyereküket. Ez volt az egyik legszebb élményem. Akikről azt hittem, hogy nincs közös bennünk, kiderült, hogy mennyi minden az! Még nagyon sok szép élményben volt részem… Három előadásom van, amit nem tudok, nem akarok elfelejteni, ami nagyon sokat jelentett nekem: Euripidész Élektrája, Gyurkó László Szerelmem Elektra és Kocsis Árva Bethlen Katája. Ezzel a hárommal a csontomban, a velőmben is egy vagyok. Mikor az első Elektrát játsztam, főiskolán, Sütő András, akivel nem barátságban, hanem haverságban voltunk, azt kérdezte tőlem egyszer, hogy: te Mari, valami bánt téged? Miért kérded? Mert olyan, mintha valami bűnöd lenne… Akkor gondolkodtam el rajta, hogy Elektra szerepét annyira szerettem, hogy ez kivetült. Teljesen eggyé tudtam vele válni. Nekem minden színrelépés egy kis halál is volt, előtte belehaltam. … Hát két évig mesélhetnék, nem szabad engem kérdezni, mert nincs vége… mikor átjöttem Magyarországra… ez is egy fokmérő volt, hogy az ember hazajött, de mégsem volt otthon. Még telefonálni sem tudtam. Az egyik barátnőm mondta, dobj be egy kettest a nyilvános telefonba. És én egyesével dobtam, fogalmam sem volt, hogy kell telefonálni. Hiába beszéltem a nyelvet, de nem egy nyelvet beszéltünk. Ez több mint öt évig tartott. Édesanyám hiába hívott, hogy menjek haza, mondtam én csak egyszer megyek haza, és soha többet nem jövök vissza. Nagyon nehezen szoktam bele az itteni életbe. És a színjátszás is… a két, három ország színjátszása óriási mérföldkövek. Míg Erdélyben a magyar szónak a kimondott szó, a népművelő és népnyelv óvása a célja, addig Magyarországon egy másfajta, könnyedebb stílus uralkodott. De azt a szintet, amit a román színjátszás képviselt… mert a román színházak előadásait megnézve Bukarestben, azt mondtuk, ettől mi még hosszú évtizedekre állunk. Sokkal jobbak, könnyedebbek voltak. Amikor láttunk egy Ciulei előadást, vagy amikor Brook színháza, a Royal Shakespeare ott szerepelt, azt mondtuk, hogy ötven év választ el minket attól, hogy mi is erre a szintre jussunk. Azért ezek mélyen elgondolkodtattak. Sőt, Párizsban egy író barátommal néztem az előadásokat, s egy Moliere előadás után ki voltam borulva, hogy milyen dilettáns az előadás, főleg, hogy a sajátjuk, miközben a románoktól zseniális előadást láthattam belőle. A magyar barátom ki akart dobni a lakásából a véleményem miatt.
– Mi volt a fontos neked, ami meghatározó volt, nyomot hagyott az életedben? Ahogy pld. egy rendező segített vagy egy partner, volt ilyen?
– Gyönyörűséget a Bujtorral éltem meg, pedig egy kicsi szerep volt. Ahogy ő rendezett, az egy öröm volt. Tenessee A vágy villamosát rendezte, ő volt az orvos, én a nővér. De az egész munkafolyamat! Engem mindig izgatott a rendezés, csak nem volt bennem annyi bátorság, hogy rendezzek. Ha nem játszottam, mindig bent ültem és néztem a többiek próbáját vagy az előadást. A folyamat minden pillanatában részt szerettem volna venni, látni hogyan épül fel. Nekem a folyamat, az alkotás, a szerep megszülése, az volt nagyon izgalmas. Az út, ahogyan oda eljut… Nem, nem tudok olyat mondani, aki úgy rendezett, hogy szárnyalni tudtam tőle. Kovács György volt a főiskolán az, akit imádtam.
– És mitől imádtad?
– Attól, hogy rettenetesen szigorú volt, és mégis adott egy-egy olyan mondatot, amivel el tudtam indulni. Igazságtalan vagyok, mert az osztályvezető tanárom, Csorba is ilyen volt. Ő összekacsintott velem, laza volt, nem volt merev. Valamivel mindig tovább segített. Keveset dolgoztunk együtt, mert állandóan játszott, nem ért rá az évfolyammal foglalkozni…
– És a színházban ilyen élmény? Kollégával színpadon, valamilyen felismerés?
– Békéscsabán a Szerelmem Elektrában Kárpáti Tibor volt a partnerem, és láttam, hogy előadás közben sír, potyogtak a könnyei. Megy a jelenet és neki potyognak a könnyei. Mondom neki szünetben, Tibor, mi a jó eget csinálsz, mi az, hogy sírsz? Hát olyan gyönyörűen mondod, hogy nem tudom megállni! Mondtam, cseszd meg, ne sírj nekem a színpadon!
– Jó, ez, amikor te hatottál másra… És amikor rád hatottak?
– Hát nagyon feledékeny vagyok…
– Kiderül, hogy nem hatott rád senki!
Nagy kacagás…
– De hatottak, csak most nem jut eszembe… kit imádtam…
– Nem muszáj imádni, csak hatott rád, megrázott, vagy hasonló…
– Hogyne, megrázott, Török Fütyü, aki megrázott a Légy jó mindhalálig-ban, mert eltévesztette a szöveget, mondott valami mást, és valósággal szembe röhögtem, életemben először, a színpadon. Az tényleg megrázó volt… majdnem le kellett ereszteni a függönyt. Bartis (Ildikó), aki Nyilas Misit játszotta, ráborult az asztalra, úgy nevetett, Nyiredi (Piroska) kintről kiáltott, Mari fejezd be! s én egyszerűen nem bírtam abbahagyni… Hogy ki hatott rám? Hát, hogy erre soha nem gondoltam! … pedig nyilván ez nagyon fontos volt számomra, a visszahatás, ahogy meséltem, mert Magyarországon aztán megtanultam, hogy ha ki akarsz tolni a partnerrel, akkor tudod hova kell nézni? a szeme fölé a homlokára.
– Akkor azért nézte az egyik kollégám régen állandóan a homlokomat?
– Igen. Így lehet a legjobban kitolni a kollégával, aztán megdögölhetsz a kínlódástól…
– S azt mondta nekem az interjúban, hogy én mindig a szemét nézem a partnernek…
– Igen. kivéve, mikor a homlokodra néz. Akkor ott halsz meg.
– Miért?
– Azért mert, ha a lélek és a lélek nem találkozik és nem viszi tovább a szerepet, akkor ott meghalsz és kész. Nem lehet anélkül. A színésznek az egyedüli támasza, hogy odaadja a lelkét arra a szerepre a másiknak, a lelke találkozik a másikéval. Ha ez nincs meg, akkor megette az egészet a … Tényleg nagyon nagy formátumú rendezővel nem adatott meg hogy együtt dolgozzam. Találkoztam nagyon jókkal, de … Elég kritikus voltam és kegyetlen. … Tanai Becu, a Macskajátékban. Őt nagyon szerettem. A színházi lét mindig nagy boldogságot jelentett, azt, hogy földön kívül vagyok, föld felett járok.
– Igazából ezért jó a színház…

Lejegyezte: Nászta Katalin

Az eredeti cikk itt olvasható:

1. Maria Romhanyi:
   2019. március 12. 07:00

   Drága Kati ! Hálásan köszönöm,hogy ilyen hosszú beszélgetést megjelentetsz,olvasásra késztetve a nagy érdeműt.Remélem legalább olyan jól szórakoznak az olvasásakor,mint mi.
   Kívánok Neked nagyon jó egészséget ezen óriási napi megjelenésedhez,hol a kis betű az ÚR!
   Sok szeretettel Mezei Mari

2. Nászta Katalin:
   2019. március 12. 09:03

   Köszönöm, Mezei Mari! ÖLELLEK!

3. B.Tomos Hajnal:
   2019. március 12. 10:35

   Gratulálok mindkettőtöknek! A ti örömetek a mienk is.

4. Nászta Katalin:
   2019. március 12. 13:26

   Köszönöm, köszönjük, Hajni!