Napnyugtának hajlik most a napraforgó,
tányérjából már nyárvég lehel, augusztusvégi
lengő párák sűrűsödnek, lombot oroz a szél
s boksák füstjét hozza Görgény felől. Utolsó
felhőjátéka a nyárnak: Hargitának rohanó felhők
mögül szárazvillám zendül. Mint harminc éve,
kedves, a Bucsin tetőn, a Kis-Küküllő forrásánál
megállít az első sárguló éger. Mégis augusztus
maradt a mi hónapunk s az augusztusi nap
a mi napunk. És egünk a csillaghullás ege.
Nem akarok több emléket, csak teher az emlék –
az emlékezés halállal rokon, és végtelen az
élet. Minden nap a miénk. Egyikünk megáll
örökre. S te is velem, ha későre jár már.
S mint kisgyerekek lipinkára állunk, s ahogy
fellendül ránézünk pillanatra a Mogyorós tóra
ágakat rejt szelíd-barna vize, csak mélye sötétül.
A perc csöndjében közeledő ember öklében
sórög vagy százszorszép apró virága.