Futamok Petrozsényi Nagy Pál darabjáról (Smekkerek)

Az emberélet útjának felét már rég elhagytam, s gyakorta kapom magam azon a klasszikus érzésen: itt már voltam. Talán álmomban, talán előző életemben, de talán csak egy hasonló kép felvillanása nyomán élem át szinte ugyanazt. Mint egy jelentős pályát befutó karakterszínész, akiben az utolsó „függöny” után végigfut az eljátszott szerepek sokasága, s rádöbben: bizony hogy összerakható megannyi megtanult jelenetből, monológból az egyedi, ami csak annyira különbözik a sok-sok drámaíró által megformált, színre álmodott sok-sok valódi avagy fiktív színpadi szituációtól, hogy egyedi módon próbálja ábrázolni s megjeleníteni a minden katarzist összekapcsoló hasonlóságot. Mert minden történet mélyén ugyanaz húzódik meg: a remény egy jobb korban, s addig is valahogy élni, túlélni a kortalan korokat. Mert minden olyan kor, mely nem egy mindenki számára élhető, méltányos társadalom felépítésén fáradozik, kortalanul hull a történelem süllyesztőjébe: a múltjától maga fordult el, a jövő már tőle teszi ugyanezt – marad kortalan, hisz az idő bölcsességét nem gyarapította tovább.
Legutóbb Petrozsényi Nagy Pál egyfelvonásosát (Smekkerek) olvasván tűnődtem el ezen. A darab maga – ha már gyarapodás – tovább gazdagította a Cédrus Művészeti Alapítvány és a Napút folyóirat remek hagyományát, hisz annak rendes éves pályázatán legutóbb nívó-díjjal jutalmazták, s azóta meg is jelent a folyóirat elektronikus felületén. A szerző testközelből ismeri a darabban felvonultatott karaktereit, ugyanakkor nem szeretném életrajzi ihletésű munkának nevezni azt. Mondjuk inkább szerencsének, hogy átélhette azt a kort (igen, szerencse, hiszen tehetsége által az utókorra örökítette annak „milyenségét”); más kérdés, hogy a min-denkori utókor semmiből sem tanulva szinte „szakmányban” termeli újra s újra az élhetetlen korokat és azokat, akik – szentekként és álszentekként, tisztákként és tisztátalanokként, s leginkább bizony smekkerekként csupán a példázatok s példabeszédek halmazát növelik, avagy az afféle frivol verbális legyintések érvényét, mint eme bizonyos: hogy egymillió légy nem tévedhet…
Már Palivecz kocsmáros utalt erre; de elég volt egy frivol válasza arra a kérdésre, hogy hová tűnt a falról a császár őfelségének arcképe. „Ott lógott, és leszarták a legyek, hát felraktam a padlásra”, felelte a titkosrendőr ártatlannak látszó kérdésére – és a háború végéig börtönben ült. Hiszen a merénylet napján nyilvános helyen kijelentette, hogy Ferenc Jóskát leszarták a legyek.
A Smekkerek-ben is felvillan a jelenet abszurdja, a főszereplőt a Securitate tisztje húzza csőbe, a román diktátor arcképére rajzoltat vele egy Hitler-bajuszt, majd ezzel zsarolja meg, együttműködésre bírva. Előtte, persze, főbenjáróbb bűnökkel vádolja, tulajdonképpen nem is alaptalanul; a főhős a Ceaușescu-éra évtizedeinek túlélésre berendezkedett szélhámosa, aki nem is igazán nevezhető annak – csupán élni próbál néhány nem egészen törvényes vagy éppen erkölcsös lehetőséggel; s tegyünk különbséget, hiszen azért annak jelzése is felvillan: maga a morális válságát érzékelni sem akaró társadalom sem veti ki magából, de sokkal inkább kitermeli a hozzá hasonló félig tisztességes, félig nem olyan umbuldákat és azok smekkereit. Petrozsényi főhőse is Hašek tollára illő figura, bár legfeljebb ha nyomokban emlékeztet bennünket Švejk-re; élethelyzetei sokkal inkább kiszolgáltatottak, esélyeit a túlélésre növelheti ugyan, de minden egyes szituációban bármikor elbukhat.
Mégis innen kell indulnunk – adódik ugyanis a kérdés, hogy a darab alcíme – történelmi játék – megfelel-e a valóságnak? A felelet Hašek esetében sem egyértelmű, történelmi szemlélet és szemlélet között meglehetősen erős különbségek húzódnak, nyilvánvalóan nehéz ugyanis kacagtató szatírát olvasni sorsukról az első „professzionális” világháború maradandó sérültjeinek.
S ha megtanulunk nevetni a történelmen, embertársaink kiszolgáltatottságán, ez a nevetés vajon nem távolít-e el a tragédiák helyes és pontos értelmezésétől? Aki a nevetés felől érkezik az első világháborút megelőző évek, évtizedek történéseinek értelmezéséig, az vajon valóban érti-e, mennyi jóvátehetetlen történt akkor az emberiséggel; s mennyire kiszolgáltatottá váltak a kisemberek, így Švejk is, koruknak, korának?
Lényeges szempont ez, talán, Petrozsényi darabját olvasván, hiszen félő, hogy a hozzánk sokkal közelebb lévő kor megannyi tapasztalata, történése még korántsem állt össze mindenki előtt történelemmé, s így találkozván azzal először egy fiatalabb olvasó, esetleg néző, fel sem fogja a látszólag könnyed s frivol események láncolatából összefűződő láncot, béklyót, a pillanatok vasra vertségét. Pedig ez az egyetlen felvonásnyi – ne adj isten, másfél órás filmszatíra, Menzel vagy Bacsó (utóbbinál a Banánhéjkeringőre, vagy a Titánia, Titániára gondolok) modorában megkomponálva – történet a legfeszesebb dráma kiindulópontjait is megvillantja. Hiszen a középpontban álló s látszólag az ügyeskedéseket kiötlő s végrehajtó főhős partnerei nem kevésbé kiszolgáltatottak önmaguk kiutat kereső létvergődéseinek; talán részben, talán teljes egészében átlátnak a kissé átlátszó helyzeteken – de belelépnek a csapdába, hogy végül ők ejtsék csapdába a cselvetőt. A maga szintjén és pozíciójában mindenki smekker, erre utaló erőteljes szerzői jelzés a cím többes száma – s ha mindenki, akkor (természetesen) a darab nem emelhető el az ábrázolt kor tragikomédiájától.
E ponton a recenzensnek konkrét epizódokkal kellene kirukkolnia, de hát ez illetlenség lenne a leendő nézővel, olvasóval szemben. Annyit persze nevesítsünk: a már említett utolsó évtized felhalmozódott stratégiáit vonultatja fel a történet, szerepel benne a névházasság útján külföldre jutás illúziója, vesztegetés, kisipari feketézés, tömbházon belüli román–magyar „rossz-szomszédság”, s hogy a falaknak is, de a radiátoroknak mindenképp fülük van. A háttértörténet pedig pontosan kirajzolódik a dialógusokban; szó esik a magyarországi politikai változásokról, alakulgatnak már az alternatív szervezetek, pártok, készülődik a történelem, megismerjük szinte a teljes erdélyi magyar irodalom akkori jeleseit, név szerint is, összerakható tehát a hol, a mikor s a miért. Ahogyan a zárójelenet végül elmeséli azt is, hogy – mi.
Mi történt akkor s ott, s hogy végül is az már vagy az még történelem volt-e? A diktátorok arcképe ugyan összegyűrhető – de a lenyomatok kreatúrái, az emberi lelkek-lenyomatok hogyan élnek majd a szabadság lehetőségével? Nem tudjuk. Ahogyan azt sem, s ez legyen Petrozsényi darabjának itt és most záróakkordja: fölfogjuk-e teljes komolyságában annak jelentőségét, hogy mindaz, amit felvonásvégnek gondolunk, valójában egyetlen szereplőnek sem kínál újrakezdési lehetőséget. De hát soha nincs ez másképp – a történelem, ha nüansznyi különbségekkel is, mindig csak ismétli önmagát. Katarzisok jönnek s mennek, időnk olykor emberkedik, ám leginkább – smekkerkedik.

Forrás: naputonline.hu, febr. 21.
Letöltés: http://www.naputonline.hu/2019/02/21/petrozsenyi-nagy-pal-smekkerek/

1. Petrozsényi Nagy Pál:
   2019. március 14. 07:44

   Nem ártana, ha ezt a kritikai jegyzetet a magyarországi és romániai magyar színházakban is elolvasnák, ahol a Smekkerek mindeddig sajnos zárt ajtókra, akarom mondani, függönyökre találtak.

2. B.Tomos Hajnal:
   2019. március 14. 09:51

   Mindenképp az áttörés megtörtént s ennek nagyon örülök ! További ihletet és kitartást kivánok Neked, Pali !

3. Petrozsényi Nagy Pál:
   2019. március 14. 12:19

   Áttörés? Fogjuk rá! Mondjuk úgy, hogy irodalmi vonatkozásban. Az igazi áttérés persze az lenne, ha nemcsak olvassák a darabot, hanem a színpadon is megelevenednének a smekkerek.

4. B.Tomos Hajnal:
   2019. március 14. 18:13

   Na, de most mégis csak nagyobb az esélye annak, hogy valaki olyan is olvassa, aki szinpadra viheti -és viszi is – a smekkereket.

5. Petrozsényi Nagy Pál:
   2019. március 15. 07:56

   Hogyne, kedves Hajnalka. Parászka Miklós, a Csíki Játékszín igazgatója szerint például a Smekkerek alapötlete kétségkívül szellemes, eseménye dokumentum értékű, szerkezetileg azonban meglehetősen laza, és színrevitele manapság már aligha számíthat színpadi sikerre.