Kiss Székely Zoltán: A székely körvasúton, 2014-ben
Nem vagyok vasútépítő rokona,
de évszázad távolából kedvem szottyanna
újraépíteni a Kocsárd és Brassó között a vasutat.
Sohse volt irigységem tárgya az asztali vasút,
a vonatfütty nyaranta kísért végig
Marosról Kézdire menet zötykölődő vonatokon.
Váltók csattogása, akkor még lakott
pályamester-háza mesébe illő hangulata
kísért egyik nagyapámtól a másikig.
Misztikus alagutakon röpített a vasparipa
áfonyát málnalevél-tasakból kínáló-áruló
feketekörmű erdőlőkig. A vonatfütty
széndarabkái néha a szemembe repültek.
Miért sírsz kis violám?
Egy kis légy, édesanyám,
elémbe került s a szemembe repült.
Édesanyám Diana sósborszesszel
mosta olyankor a kezünket mielőtt
nekifogtunk volna a szertartásnak:
a prézliscsirke csak e napon történő
elfogyasztásának valahol Galócás és Tusnád között.
Valamiféle közlekedési mámor volt édesapámmal
így utazni, s hallgatni ígéretét hogyan fogjuk bebarangolni
a Nagyhagymást, a Bilbori hegyeket, s hogyan
fürdünk egy jót Csiszár-fürdőn a dermesztően
hideg borvízben. Árpád a Cenken szóba sem kerülhetett…
Sepsin várva a Berecki kávédarálót
éjszaka hallgatni a sor alá vonuló székely legények
pálinkás danolászását – s szépen fújták, be szépen.
Háromszor füttyentett az aradi vonat,
elvitték, elvitték a huszárokat.
S e vonaton jártam magam is egyedül,
mikor nagyapám sírját kerestem fel meg a Perkő alatt,
hogy aztán megmártozzam Elek apó feredőjében
Kisbacon felett. Akkor még csak rejtve csodálhattam
a bibarcfalvi templom „római légiósát”,
Szent Lászlót, s Benkő füvészkertjének
illatait kerestem az Olt menti dombokon.
Ma romos megállók, elvadult pályaőri kiskertek,
kaszálatlan töltésoldalak kísérik utamat.
Zsibbadt Régen, tüneményes Ilva – most is felfedezni
a hegyes tornyú templomot a Kelemen alján –
marosfői táborhelyek, Bikkszád, aztán
a brassói nagyállomás forgataga –
felcsendülő, alig tipegő nóták,
magyar, román, szász, cigány szó.
S a népdalok alján megbúvó
műdalok – letagadhatatlan múlt.
Mint nagyapám első világháborús
lábadozása a brassói katonai kórházban,
hogy aztán Szibériából, a hadifogságból
csak az elcsatolás után érkezzen haza.
Mint Brassó égése, ami ugyan csak
nagyanyám recehártyájába égett bele
a Perkő tetején, de az én szememben
sajog tovább.
Kis lányom, kis lányom, gyönge violám,
Ne búsulj, ne búsulj a huszárok után.
Lám, én is kislány koromban,
Mindegyre azt gondoltam,
hogy utánuk halok. Lám, mégis itt vagyok.
Itt vagyok dédnagyapám Medvésháza előtt.
Itt, Benkő kertjének sarkában. Itt vagyok
az Ebhátról induló szellő zizzenetében.
Megérkeztem megint. Itthon vagyok
ebben a kifosztott tájban.