Máriás József: Ami a leltárból kimaradt, vagy fennakadt a rostán

Aki figyelemmel követte/követi és kedveli a Németh László díjjal kitüntetett Takaró Mihály irodalomtörténésznek a Duna televízióban látható, nemzeti szellemben fogant sorozatait – Magyar klasszikusok új köntösben, Száműzött magyar irodalom, Elfeledett nagy magyarok, Történelem és irodalom mindenkinek –, örömmel és érdeklődéssel fogadta a hírt: az általa írott/szerkesztett, széles szerzőgárdát felvonultató alkotóközösség együttes összefogásával megjelentetett kötet megjelenését, amely már címében is rendhagyó, új szemléletet/megközelítést ígérő opus: Kárpát-medencei magyar irodalom 1920-tól az ezredfordulóig – Irodalomtörténeti kézikönyv és szöveggyűjtemény.(*)

Régóta várjuk és hiányoljuk, hogy megszülessen valóban esztétikai elvekre/értékekre/elvárásokra alapozott/alkotott, a magyar szellemi régió egészét felölelő irodalomtörténet, pótolandó a különböző tendenciózus, ideológiai alapú kánonok korlátai miatti hiányos ismereteinket. Takaró Mihály „hiánypótló munka”–ként definiálja e kötetet, oly műnek, amely a Kárpát–medence magyar irodalmát, a címben megjelölt időkeretben, a maga szerves egységében mutatja be. Miért is van szükség erre? „Kezdetben az internacionalizmus, később a kozmopolitizmus jegyében éppen azokról feledkeztünk meg, akik szülőföldjükön maradva, az ott élő magyar nemzettest lét– és sorsproblémáiról írtak. Ennek fényében nem lehet más célunk, mint – legalább irodalomból – helyreállítani vagy létrehozni egy közös standardot. »Ahogy lehet«”.
De miként lehet rendet vágni, egységet teremteni ott, ahol egymástól oly sok irányzat kereste/építette a maga útját? Például a két háború közötti időben – amikor a szerkesztő szerint – „három pólus” egymás ellenére vagy egymást kiegészítve hirdette/vallotta/érvényesítette a maga irodalmi krédóját: a Nyugat köre, a Napkelet holdudvara és az önálló erdélyi irodalom… Miképp lehet az évtizedek folyamán kialakult „torz és hiányos képet”, akár a szocializmus idejének nézetdiktatúra és ízlésterror fragmentálta látleletet, akár az elhallgatás/elhallgattatás okozta fehér foltokat kitölteni, teljessé tenni? Miként is? Azzal – olvashatjuk az Előszóban – „a korszak történelmi értékeléshez hasonlóan az irodalomban is új utakra lépjünk”. Miként valósul meg ez a célkitűzés e kötetben? „…nem tartalmazza az eddigi kánonban kiemelten szereplő, például nyugatos alkotók munkáságának taglalását, hiszen róluk hatalmas, modern, jól megírt szakirodalom áll rendelkezésre. Tartalmazza viszont olyan írók művészetének bemutatását, melyek súlyuknak nem megfelelően, csak marginálisan szerepelnek a kánonban és tankönyveinkben.”
De fölmerül bennünk a kérdés: lehet–e az egyik kirekesztést egy másik kirekesztésével pótolni? Egyik torzított kánont/ízlésterrort egy másik kánonnal/ízlésterrorral helyrehozni? Aki ezt a kötetet veszi kezébe, az – a címbe foglalt „ígéret” szerint – a teljességet, annak tömörített/sűrített valóságát várja.


I.

A kötet első fejezete – Magyarországi magyar irodalom 1920 és 1945 között – a Nyugat egyeduralmából fakadó, az e korszakra ráerőszakolt és a későbbiekben is tovább élő „torzított kánon” legsúlyosabb következményként említi: „A kereszténydemokrata írókat és alkotásaikat nemes egyszerűséggel kiiktatták, száműzték a magyar irodalomkönyvekből és az irodalomtörténetből is.” A továbbiakban kimondva és kimondatlanul, azt pótolandóan hozza előtérbe az eddig elhallgatott/elhallgattatott áramlatok és alkotók életművét. Például azzal, hogy érdemei szerint méltatja „az újkonzervatív Napkelet, a liberális Nyugat és a konzervatív Új Idők” szellemi kisugárzását, hatását a korabeli magyar társadalomra, irodalmának fejlődésére, kibontakozására. E törekvés jegyében rajzolódik ki előttünk Heczeg Ferenc és az Új Idők, Tormay Cécile és a Napkelet, Zilahy Lajos és a Híd arculata/profilja, mindazon irodalmi értékek/folyamatok, amelyek e szerzőkhöz/műveikhez, e lapokhoz köthetők. E sorba illeszkedik az évekig ugyancsak agyonhallgatott Szabó Dezső életműve is. Ugyane fejezetben kap méltó elismerést a sokáig mellőzött Sinka István. Kevesen tudják, hogy e körökből, alkotóműhelyekből kerültek ki az első, Nobel-díjra javasolt alkotások: Herczeg Ferenc: Az élet kapujában, Tormay Cécile: Az ősi küldött…
A folytatás – A magyarországi magyar irodalom története 1945 és 1990 között – a tiltott/tűrt/támogatott irodalompolitikai lehetőségek adta korszakban a korárammal szembehelyezkedő alkotók és művek számbavételét ígéri, azokat a folyamatokat, amelyek „az irodalompolitika nyomása ellenére maradandó művészi alkotások sorában örökítették meg az 1950-es évek magyar társadalmának közérzetét, nyomasztó légkörét”. Amellett, hogy fölvázolja „az 1945 utáni irodalom nemzedéki és szemléleti tagolódása” több generációt felölelő színes képét; arra is választ keres és ad, hogy „a kommunista hatalom által kitagadott és megbélyegzett szerzők” honnan hová jutottak, váltak az 1960–80-as évek reprezentatív alkotóivá, lettek a szellemi ellenállás, a politikai korszakváltás előkészítőivé. Különösen érzékletes és átfogó képet fest a különböző líramodellek variánsairól, az azokat megteremtő/megtestesítő alkotóról/alkotásokról. A pályaívek, az egymást kiegészítő, egymással párhuzamosan kibontakozó áramlatok spektruma fölött, mintegy összekötő, egymásba ölelkező motívumként ott lebeg a nemzeti gondolat, a szabadságjogokért való küzdelem, a népszolgálat ihlető és medret szabó szándéka és akarata; a különböző alkotómódszerek, stílusáramlatok nem egymással versengve, hanem az alkotás palettáját színezve, a bartóki modell útján haladva segítik az olvasót a társadalmi folyamatok jobb megismeréséhez, megértéséhez a cselekvés szükségességéhez. A szerzőről szerzőre haladás azt az érzést kelti bennünk, mintha varázscsizmában lépkedve, napfényes hegycsúcsokról tárulna elénk a szellemi táj szépsége, tarkasága és változatossága, együtt sugallva az életakaratot és igenlést, a vágyat egy jobb, igazabb élet után. A prózairodalomban kevésbé tapintható ki a folyamat maga, itt a szerzők egymásmellettisége, külön–külön tárgyalása, a hangsúlyváltás révén érzékelhető az epikai változatok sokfélesége. A megidézett művek megannyi hegyi patakként gyűjtik magukba az élettapasztalat gazdagságát, a közösségi és egyéni kibontakozás, a szociális és lelki háttereit megidéző folyamatok mozgató/éltető erőtereit. A kor drámaváltozatainak feltárása is ugyanazon úton halad: a nemzeti sorskérdések fölvetése és ébren tartása, a társadalmi torzulások leleplezése, a változtatás igénye és szükségessége jegyében született alkotások, többnyire lezárt életművek jelentik, érzékelteti azokat a folyamatokat, amelyeket drámairodalmunk, színművészetünk vetett fel, tárt közönsége elé. Az elemzés mindhárom esetben – a líra, a próza, a dráma tekintetében – érzékelhetően nem lépi túl a rendszerváltás határait, nem jut el a kötetcímben felvillantott időhatárig, holott joggal várhatnánk, hogy érintse, felvesse a század utolsó évtizede kínálta/kívánta/igényelte kérdésfelvetéseket, feleleteket; az új élethelyzet és életérzést.

A kötet talán leginkább várt többlete – Illyés Gyula ötágú síp metaforájára alapozva, másként szólva: az anyaországgal szerves egységben, azt fényes csillagként övezve, vele szimbiózisban, de mégis saját röppályán mozogva – a lecsonkított határokon túl kibontakozott magyar irodalom bemutatása, az előbbi fejezetekkel azonos kettős, az 1945-ös esztendő cezúrájával kettéosztott időtagolással, ezúttal országokként más–más, egymástól eltérő politikai/társadalmi/kisebbségi körülmények által meghatározott közegben. A kötet szerkesztője e tekintetben új megoldást választott. Nem a kívülről szemlélődő/láttató – Németh László, Czine Mihály, Pomogáts Béla, Görömbei András, Sas Péter, Bertha Zoltán, Ablonczy László… útján haladó –, hanem az „itt belül a bánat” ábrázolási módszert választotta, többnyire az elszakított területek szakembereit, irodalomtanárait juttatta szóhoz.
A sort a leggazdagabb termést hozó erdélyi irodalom ismertetése, bemutatása nyitja meg. Rövid történelmi háttérrel világítja meg azt a politikai, társadalmi, szellemi közeget, amelyben az kialakult. A bőséges áradás, a gazdagság és érettség megértéséhez föltétlen ismernünk, tudnunk kell, hogy a gyökerek nem csupán az Erdélyi Múzeum Egyesület, nem csupán az Erdélyi Közművelődési Egyesület létrejöttéig kell visszatérnünk az időben. Erdélynek már a magyar államiság megteremtésétől sajátos státusa volt, vajdaságként, önálló fejedelemségként, guberniumként, osztrák tartományként élte a maga külön életét, alakította ki azt az erdélyi gondolatot, szellemi miliőt, amely a transzszilvanizmusban csúcsosodott ki: az erdélyi diéta hozta az első döntést a vallásszabadságról 1568-ban; a református és unitárius kollégiumok, a katolikus líceumok bocsátották útjukra azokat, akik a tudományban és művelődésben megalapozták és biztosították a töretlen fejlődés menetét; az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság létrehozásával keretet teremtettek az önálló nemzeti kultúra fejlődéséhez; Kriza János itt jelentette meg az első magyar népköltészeti gyűjteményt; a szellemi élet magaslatait oly nevek fémjelzik, mint Apáczai Csere János, Árva Bethlen Kata, Tótfalusi Kis Miklós, Jósika Miklós, Bolyai Farkas és János, Kemény Zsigmond…
E fejezet írói kitaposott utakon haladhattak, hisz a Kántor Lajos és Láng Gusztáv két kiadást megért Romániai Magyar Irodalom 1944–1970, valamint a szerzőpáros nemrégiben megjelent Száz év kaland című kötete, továbbá Pomogáts Béla által írott és szerkesztett, az e kötetre jellemző szerkesztői elgondolást követő kiadványa –Magyar Irodalom Erdélyben – Irodalmi dokumentumok – eddig megjelent három kötete kiinduló pontként, irányjelzőként szolgálhatott a maguk látásmódjának, értékelésnek a megjelenítéséhez.
A történelmi áttekintés a kisebbségi létbe sodródás következményeit veszi számba, azt a küzdelmet, amelyben az itt maradottaknak új léthelyzettel szembe kellett nézniük: „a román belpolitika a nemzeti alapelvekhez alkalmazkodik, és célja egyértelműen az, hogy a román réteget megerősítse, a nem román réteget pedig minden eszközzel elszegényítse”. E törekvés része és célja volt a sajátos magyar intézményrendszer felszámolása, tevékenységének korlátozása, akadályoztatása. Egy azonban bizonyos volt: a történelmi gyökerekből táplálkozó, az erdélyi talajból életnedveit felszívó szellemi élet, főnix-madárként ébredt önmaga hivatására, a Kiáltó Szóban fogalmazta meg a cselekvés, az élni akarás parancsát, a transzszilvanizmus fogalomkörében jelölte ki az összekötő gondolatot, jelölte meg a küzdelem – mindmáig érvényes program – végső célját: „…az autonómia az a társadalompolitikai lehetőség, amelynek keretei között az erdélyi identitástudatot önálló nemzettudatként élheti meg az erdélyi magyarság”. Mit jelentett ez az irodalom nyelvén? Áprily Lajos: „erdélyisége világ–figyelő tető, nem szemhatárszűkítő provinciálizmus”; Kuncz Aladár: „a kisebbség csak politikában kisebbség, irodalmában és művészetében maga az egyetemesség”. E gondolatot, álmot és elképzelést szolgálták a sorshelyzetet felvállaló, a kibontakozást szolgáló lapok, folyóiratok – köztük az elmúlt évtizedekben feledtetett Pásztortűz –, az írói/alkotói csoportosulásokat magába ötvöző marosvécsi helikoni találkozók, kiadóvállalataink közül pedig különösen az Erdélyi Szépmíves Céh. Az elénk táruló színes tabló alkotóközösségek, írásaik kulcsszavaként értelmezhetők: „a közösségi identitásvállalás, szolgálat és küldetés”, továbbá „a nyugalom, béke, erkölcs, hűség, biztonság, tisztánlátás és építés morális és vitális értékei”, az Erdélyben együtt élő népek sorsközösségének vállalása és hirdetése.
A kor irodalmi értékvonalát követve tárul fel az olvasó előtt „a helikoni triász” – Áprily Lajos, Tompa Lászó, Reményik Sándor – költőinek, továbbá az „angyali költő”, Dsida Jenő portréja, az a folyamat, amely műveikben az elveszett haza fogalma és ideálja helyébe a szülőföldet, az erdélyi gondolatot emeli, amelyben az égető és fájdalmas sorsproblémák mellett az erdélyi sorshelyzet felvállalását szorgalmazza, illetve a helyi kötődés és ragaszkodás, kiállás és hűség válik erkölcsi paranccsá. E heroikus küzdelem zászlóvivői a prózairodalom művelői. A költészet tömör, főleg a lélekre, az érzelmekre ható ösvényén túl a Kós Károly, Kuncz Aladár, Nyirő József, Bánffy Miklós, Wass Albert, Tamási Áron által írott alkotások szélesebb rendet vágva idézik elénk azt a világot, amely a múlt hagyományaira építkezve, abból erőt és buzdítást nyerve nyújt körképet a korról, társadalmi és szellemi világáról. Érzékletes hangsúlyt nyernek azok az ismeretek, amelyek eddig jórészt elzárva, eltorzítva éltek bennünk. Az íróportrékból, a szöveggyűjteményekből a poézis éteri tisztaságát kiegészítő földi kincsek és értékek jelzik azt az értéket és csodát, amely szülőföldünk szeretetét ébreszti és mélyíti bennünk. S ezt az érzést semmilyen politikai áramlat, sokkhatás és retorzió sem gyengítheti bennünk, azok előtt is ott lebeg, akik eltávoztak onnan.
Az 1940–1944 közti „kis magyar világ” egyaránt figyelmeztet visszatalálás áldásaira, a megosztás okozta ártalmakra, veszteségekre: „miközben Észak–Erdélyben nyugodt élet és alkotómunka folyhatott, Dél–Erdélyben közel félmilliónyi magyar történelmünk egyik legsötétebb korszakát élte a jogfosztottság, a teljes kiszolgáltatottság léthelyzetében.” Következményeit – a szórványosodás felgyorsulása – mindmáig nem heverhettük ki.
A II. világháború befejezését követő, 1989-ig terjedő esztendők/évtizedek új helyzetet teremtettek a romániai magyarság életében. Erdély Romániához való visszacsatolása, a kommunista hatalom berendezkedését követően egy képzeletbeli hullámvasút utasaiként élhette életét, egy ördögi húzd meg/ereszd meg politikai manőver alanyaiként/tárgyaként, kedvezményezettjeiként/kárvallottjaiként: kezdeti engedmények/juttatások, közte a Bolyai Tudományegyetem létrehozása, az anyanyelvi iskolarendszer bővülése; 1948/1950: államosítás, nemzetiségi intézményeink felszámolása, bebörtönzések; 1956/57 enyhülés: a Korunk újraindítása; 1957/58 megtorlások, a Bolyai Tudomány egyetem beolvasztása, nemzetiségi/anyanyelvi iskolarendszerünk önállóságának felszámolása; 1965/70 lazítás: a Kriterion létrehozása, magyar televízióadás indítása; a hetvenes évek személykultuszának kialakulása, az etnikai homogenizációs törekvések nyílt meghirdetése, az ideológiai terror eldurvulása jelezte a politikai, társadalmi, művelődési folyamatok alakulását.
Ennek megfelelően alakult, változott a művelődési és irodalmi élet. A szocialista realizmus talaján született, az új rendszerbe vetett hit gerjesztette bizalom, a két világháború között kialakult hagyományaink eltiprását követően elkövetkezett „a kiábrándulás és illúzióvesztés” időszaka, s annak ellensúlyaként új szellemi ébredés, amely elsősorban a Forrás–nemzedék műveiben, később a Kriterion-kiadványokban jutott el az új, a nemzeti identitásőrzés, a megmaradás, nemzeti hagyományaink őrzésnek és ápolásának szellemi magaslatára, ahol, a hatvanas és hetvenes években született alkotások vezérfonala „a nemzetiségi önismeret és helyzettudat művészi értelmezése” lett. Ennek az éthoszát fogalmazta meg Bálint Tibor a Zokogó majom című regényen záró soraiban: „Sokszor gondoltam rá, mama, hogy megírjam a családunk történetét… Csak hát köztünk nincs egyetlen hős se… Vinczéné sértődötten és meglepődve összehúzódott: – Hát az, hogy élünk, hogy testünk–lelkünk egészséges maradt… hogy nm cselekedtünk rosszat senki kárára – az nem hősiesség?…” E folyamat, az ekkor született alkotások híven követték József Attila szavait: „az igazat mondd, ne csak a valódit”. Ezt az igényt és elvárást — az igazmondást – fogalmazza meg, szánja fias elé, követendő parancsolatként Szabó Gyula édesapja, és Sütő András édesanyja. E folyamatot azonban szinte teljesen elfojtotta, ellehetetlenítette a nyolcvanas évek ideológiai terrorja, szabott gátat a kor janicsár szellemőrsége.
A fejezet szerzői lezárt életutak megrajzolása – Sütő András, Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos, Páskándi Géza és Székely János –, valamint értő és értékközpontra figyelő műelemzések révén szemléltetik e folyamatok művekben történő letükrözését, azt a küzdelmet, amelyet ellenszélben kellett vívniuk. Műveik – lírai, prózai és drámai művekbe kódolva – reményt és hitet ébresztő sugallatként leltek visszhangra az olvasók körében.
A kilencven után kibontakozó erdélyi/romániai irodalmi élet egymással párhuzamosan haladó sínpályán haladva, a két háború között megfogalmazott irányokhoz híven kívánja megfogalmazni irodalmi krédóját: miközben „a kisebbségi lét kérdéseire keresi a választ, az egyetemes emberi felől közelít, öntörvényű alkotást hoz létre”. Rövid, lexikon példázatú címszavakban villant fel életutakat, sorolja az új politikai/társadalmi közegben önmagát megvalósító, gondolatait immár szabadon kimondható, oly sokrétű ábrázolást és, értelmezést nyújtó műveket. Az időtávlat rövidsége okozhatja, hogy, amint az Adalék írója elismeri, „a kortárs magyar irodalom e szelete „az erdélyi költészet számottevő recepciójának, illetve a kritikai életnek a hiánya alaposan megnehezíti egy árnyalt kép kialakítását”.
A kötetben figyelmesen elmélyülő olvasó, szemleíró számára feltűnik, hogy a szerkesztő – a Szabolcsi Miklós által szerkesztett, 1966-ban közreadott („spenót”), továbbá a Béládi Miklós által 1982-ben megjelentetett („kisspenót”) irodalomtörténetekkel ellentétben – meglepően mostohán, szűkmarkúan, szerzői megjelölés nélkül, vázlat jelzettel tárgyalja, tárja elénk „ ezúttal többnyire „hozott” anyagból – a felvidéki magyar irodalomról közölni szándékolt ismeretanyagot: az 1918–1945 közötti korszakot a szlovákiai Fonód Zoltán és Bárczi Zsófia felvidéki irodalomtörténészek, az 1945–1991 közöttit Görömbei András debreceni, az 1990 utáni évtizedekét pedig Bertha Zoltán, ugyancsak debreceni irodalomtörténész monográfiái, tanulmányai alapján ismerteti, mutatja be.
E tájhaza magyar irodalmának megértéséhez tudnunk kell, hogy a Felvidék magyarságának sorsa az erdélyinél eltérőbb viszonyok közt alakult. 1918-ig a magyar királyság részeként élhette életét, élvezhette a pozsonyi diéta szellemi kisugárzását. Szellemi életét a kollégiumok, líceumok falai közt felnövő ifjúság alakította. Az l787-ben létrejött Kassai Magyar Társaság s az általa kiadott Magyar Museum folyóirat köré csoportosult írógárda országos kisugárzású hatással szervezte, befolyásolta kora irodalmi életét. Azt sem feledhetjük, hogy e régió Kármán József, Tompa Mihály, Madách Imre, Mikszáth Kálmán, Márai Sándor… szülőhelye, ami önmagában is fontos szellemi/irodalmi hátországnak számíthat, amiképp a bányavárosok sajátos miliője, Gömör, Mátyusföld, Garam, Zoboralja, Csallóköz… népi/nemzeti értékei oly előzménynek, hagyománynak, amelyre a későbbiekben, az önállósulás szellemi kiteljesítésének éveiben, évtizedeiben is építeni lehetett.
Az első bécsi döntés itt is leszakítást eredményezett, következményei megtörték a már kialakult szellemi folyamatot. Erre súlyosan „rásegített” a második világháborút követően helyreállt csehszlovák status quo, amikor a magyarságra rásütötték a kollektív bűnösség elvét. A Csehországba történő deportálások és a lakosságcserének álcázott kitelepítés – za Dunaj” – tízezrek sorsa fölött ítélkeztek, elűzték szülőföldjükről, számottevően megapasztva a magyarság lélekszámát, ellehetetlenítve, felszámolva a magyarság intézményrendszerét, beleértve az anyanyelvi oktatást és nyelvhasználatot is. A közös sors jele volt az is, hogy, „mint más elcsatolt területeken is, az irodalom a közösség identitás–megtartásának az eszköze és kulcsa lett”. Ezt szolgálták a háború előtt megalakult helyi kulturális szerveződések is: a kassai Kazinczy Társaság, a pozsonyi Toldi Kör, a komáromi Jókai Egyesület, a losonci Madách Kör, az ungvári Dugonits Egyesület, az eperjesi Széchenyi Kör, Madách Könyvesház, a Szlovákiai Magyar Közművelődési Egyesület, a második világháborút követően létrehozott Csemadok…
A felvidéki magyar irodalomra szánt szűk keret nem tette lehetővé, hogy általa az irodalmi folyamatokat, a kibontakozás mikéntjét nyomon követhessük, az írói életpályákról és teljesítményekről képet alkothassunk – sem a háború előtti, sem az azt követő periódusban. A vázlatos bemutatás jórészt felsorolásokban ölt testet. Az 1945–1948 közötti időszak – a totális elhallgattatás évei – jégkorszaka lassan oldódott, az Irodalmi Szemle 1958-ban történt megalakításához, indításához köthető, majd a Madách Kiadó 1969-es létrehozásával nyújtott lehetőséget a nyilvánosság felé. Az irodalom célkeresztjébe a kisebbségi, az átélt viszontagságok és hányattatások megírása került. E témakörhöz köthetők Duba Gyula és Dobos László alkotásai; a lírai megújulást szolgálták, képviselték Tőzsér Árpád, Cselényi László. A prágai tavaszt követő hetvenes évek megújhodást hozó szellemi áramlata az irodalmi horizont kiszélesítését hozta magával, új esztétikai minőséget teremtett, számottevően megpezsdítette azt, tehetséges fiatalok bekapcsolódásával teremtett mozgalmas irodalmi életet. Az 1990 utáni felvidéki irodalom taglalása a vázlatok vázlata lett, alig másfél oldalon, szerzők és művel felsorolására szorítkozva jelzi a szabaddá vált irodalmi élet bőséges termését. Irodalmunk e hajtását taglaló fejezetben alig találunk – joggal hiányoljuk! – műelemző szöveget, életpályák is csak bekezdésnyi terjedelmet kapnak.
Szerencsére, a kárpát–medencei magyar irodalom teljességét megismerni vágyó, az iránt őszintén érdeklődő olvasó a délvidéki magyar irodalomról újra a szerkesztői koncepciót követő/kiteljesítő teljesség igényével találkozhat. A történelmi–társadalmi háttérrajz hű képet rajzol arról a sorsképletről, amelyben – az erdélyi és felvidéki magyarsággal analóg módon – a délszláv nyelvcsalád peremére szorult mintegy félmilliónyi magyarságnak része lett: jogvesztés és csorbítás, a tömbmagyarság egységének, lélekszámának be– és kitelepítésekkel történő bomlasztása/apasztása, nemzetiségi és nyelvhasználati jogaik alkotmányos korlátozása… Sajátos és tragikus történet a titoista bandák vérengzése, melynek többtízezer magyar esett áldozatul. Ugyancsak sajátos az az állapot, amely az ötvenes években pozitív változást hozott: önigazgatás bevezetése; az anyanyelvi oktatás kiterjesztése, az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Kara keretében 1959-ben létrehozott Magyar Nyelv– és Irodalom Tanszék; az önálló politikai cselekvés lehetőségének megnyitása, 1990 után; a „darabokra szaggatatol” drámai, nem egyszer tragikus folyamata következtében felgyorsult lélekszámapadás…
A háború után leglátványosabban a színházi élet bontakozott ki: Magyar Népszínház (1945), Újvidéki Színház (1973), Tanyaszínház (1978). Ugyanekkor, lépésről–lépésre haladva indult meg s érlelt újabb s újabb gyümölcsöt, bővült az újvidéki főiskola hatósugarában a magyarság–tudomány. A Fórum Kiadó létrehozása,1957-ben, az Új Symposion folyóirat, a Magyar Szó napilap a kisebbségi kultúra gócpontjaivá váltak. Jugoszlávia feloszlását követően már külön kell beszélnünk a Szerbiához tartozó Vajdaság és a Horvátországhoz csatolt, jóval kisebb lélekszámú magyarság kulturális fejlődéséről. Fontos mozzanatnak tekinthető az önismeret, az önazonosság jellemző vonásait feltáró, elmélyítő szociográfiai, néprajzkutatási hullám kibontakozása. Különösen fontos ez a közel száz év alatt felére apadt kisebbség szülőföldhöz kötődésének, kulturális, népi, művészi gyökereinek erősítése érdekében.
Az irodalmi élet kezdeti kibontakozásában élő hagyományként vállalták magukénak a szabadkai születésű Kosztolányi Dezsőt, a Versecen született Herczeg Ferencet, az Óverbászon született Molter Károlyt… Az önmagukra, sajátos élethelyzetükre ébredés irodalmi kitükrözése volt az 1928-ban létrehozott becsei Helikon, amely meghirdette „a délvidéki magyar irodalom önállósulásának programját”. Ennek nyomán jelent meg a Szenteleky Kornél szerkesztette Kalangya, 1932-ben, jött létre, 1934-ben a Híd folyóirat. Ez időszak termelte ki az olyan életműveket, amelyek Csuka Zoltán, Herceg János, Szirmai Károly, Dudás Kálmán, Börcsök Erzsébet nevéhez kötődnek, kiknek élete és munkássága áthajlik a következő periódus, az 1945 utáni időkbe. Fórumuk az Új Symposion és az Üzenet. A hozzájuk kötődő alkotók sorában ott találjuk Hornyik Miklóst, Matuska Mártont, Fehér Ferenc, Németh István, Gion Nándor, Dudás Károly… nevét.
Az 1990 után kialakuló, tovább élő irodalmi életre is kihatott a politikai változás. Az előzőekben kiépített úton haladt tovább a Vajdaságban Domonkos István, Tolnai Ottó, Juhász Erzsébet, Tari István, Kontra Ferenc…, Horvátországban Baranyai István, Dudás Károly, Herceg János…
A Duna–medence magyar irodalmának legfiatalabb hajtása a Kárpátalján kibontakozó magyar irodalom. E zaklatott sorsú nemzetrész önálló szellemi életének gyökerei 1920-ig az egyetemes magyar irodalomhoz kötődik. Az örök peremvidék áldatlan történelmi helyzete miatt nem alakultak ki regionális szellemi központok. Ez volt/maradt a jellemző az 1918 után létrejött csehszlovákiai sorshelyzetben is, amikor a képzőművészet magyar kiválóságai, a szlovenszkói magyar irodalmi élethez kötődő helyi szerzők – Simon Menyhért,, Tamás Mihály, Sáfáry László – alkotásai képviseltek, hoztak sajátos ízt a magyar irodalomba.
A II. világháborút követő években –ؘ felvidéki, délvidéki sorstársaikhoz hasonlóan – a kárpátaljai magyarság új léthelyzetbe sodródott: Ukrajna, a Szovjetunió részévé vált. Kollektíve rásütötték a háborús bűnös nemzet bélyegét, a málenkij robotra hurcoltatás megtizedelte soraikat, a jogvesztés, az anyanyelvi korlátozás bilincse súlyos következményekkel járt. Ismételten a képzőművészeti élet volt az, amely életjelt, hírt adhatott róluk, magas művészi színvonala elismerést szerzett számukra. Oldódásról csak évtizedek múltán beszélhetünk, előbb a napi sajtó, a szovjet élet dicsőítését hirdető irodalmi alkotások, antológiák révén. Az önálló nemzetiségi magyar irodalom születése/léte az 1967–1971 között, Kovács Vilmos szellemi irányításával működő Forrás Stúdióhoz köthető, annak hatalmi betiltása/felszámolása után pedig a Balla László, a Kárpáti Igaz Szó főszerkesztője által létrehozott/irányított mellékleteként megjelenő József Attila Irodalmi Stúdió köré csoportosult költők, írók alkotásai révén kelt valóban önálló életre, az ahogy lehet léthelyzete és parancsa szerint. Kettejük egyéni életműve jelenti azt a két végpontot, amely a behódolás és a szembehelyezkedés közt feszült, az anyanyelven történő megszólalás, az ahhoz való ragaszkodás, az identitásőrzés és ápolás igényével. Tagadhatatlan, hogy ebben az erőtérben izmosodott, nőtt fel az az írógárda, amely valóban egyetemes igényű, sajátos igényeket kielégítő és szolgáló literatúrát teremtett a Kárpátok alatt, az erdélyi Reményik Sándor megfogalmazta „ahogy lehet” sorsképlete és a Kovács Vilmos által hirdetett „holnap is élünk” reménysugara közt feszülve.
1991 – Kárpátalján is határkő. Az ideológiai kényszerzubbonyból kiszabadult szellem lángja talán épp itt csapott a legmagasabbra. A „harmadik kisebbségi korszak” férfikorba érett tehetségei, s a melléjük felsorakozott ifjabbak megteremtették az irodalmi élet infrastruktúráját, szervezetei és kiadói hálózatát, s „a hatodik síp” hangján bátran és kendőzetlen őszinteséggel beszéltek/beszélnek a szenvedés kálváriás esztendeiről, a megmaradást szolgáló/éltető, reményt keltő szándékról – a tényfeltáró dokumentum-irodalomtól a szépirodalom színes palettáját leképező alkotásokig. Az ezt az időszakot feldolgozó szerzőpáros, a kötet hármas időtagolását fölülírva, egységes, általános képet rajzol elénk, időben visszatérve a megelőző korszakokra is, ami, a szerves építkezés folyamatának feltárásán túl, elkerülhetetlen ismétlődésekhez vezet. A gazdagság bőséges áradása a helytörténész, szerkesztő és művelődéspolitikus Dupka György pályájától a Magyar Művészeti Akadémia tagságáig eljutó Vári Fábián Lászlóig terjed, számos alkotó életútja, alkotásai bemutatásán túlmenően, a lexikonok címszavai tömörségével, adatgazdagságával jelzi, mindenképp érdemes odafigyelni rájuk. (Sajnálatos tévedés, hogy Balla D., Károly korai halálhírét keltik, jó néhány kötetét posztumusz kiadványként tartják számon, holott a szerző ma is él és alkot.)
A kötet irodalomtörténeti fejezetének szerves tartozéka, és az irodalomtörténészek által nagy haszonnal értékesíthető adaléka az irodalomtörténeti bibliográfia, amely – a szerkesztő szándéka szerint – „az itt felsorolt munkák, előadás–hivatkozások nem csupán a hivatkozott munkákat tartalmazza, hanem a kézikönyvhöz felhasznált, továbbá a felmerülő témákhoz, tárgyalt alkotókhoz ajánlott szakirodalmat is”.
Ezt egészíti ki a kézikönyv szerzőit bemutató életrajzi és tudományos munkáit ismertető/bemutató adattár.


II.

A kötet több mint felét kitevő szöveggyűjteményt a kötetszerkesztő Takaró Mihály azoknak ajánlja. „akik valóban összmagyar kultúrában gondolkoznak, vagyis nemzetünk kulturális egységért helyreállítandónak tekintik”. Teljesül–e az összmagyar bemutatás szándéka?
A kötetre jellemző szubjektivizmus, töredezettség, aránytalanság itt még inkább kiütközik. Nem azt tesszük szóvá, hogy ki miért került be és ki miért maradt ki belőle, hisz az újabb kivételezettség vagy kirekesztés szándékát hordozná…
Az, ami a történeti részben és a szöveggyűjteményben jelen van, mindenképp pozitív hozadéka a kötetnek. Aki azonban csak e kötetből nyer tájékoztatást a Kárpát–medence magyar irodalmáról nemcsak a hivatalos kánonból kirekesztett, általa elhallgatott/félreértelmezett-magyarázott ismerethalmazt kap.
Amint becsukjuk a vaskos kötetet, kérdések halmaza tolul elénk.
Elgondolkodhatunk azon, hogy például a Függelékben közölt kötetrészben az anyaországi irodalomból csak lezárt életművekből szemelget, miért nem olvashatunk egy sort sem a mai irodalom alkotóitól? Mi igazolja azt az aránytalanságot, hogy e periódus erdélyi vonatkozásai mindössze hat, a felvidéki kettő, a délvidéki tizenöt, a kárpátaljai pedig harminckét oldalban reprezentált? Elfogadható–e, hogy egy ilyen igényesnek ígérkező opus-ban a felvidéki irodalom csak vázlatként jelenjen meg, senkit sem sikerült megnyerni a bemutatására? Ugyan mivel magyarázható, miként értelmezhető, hogy az erdélyi szöveggyűjtemény csak a két világháború közötti irodalmi termésből válogat? Az évtizedekig való ismeretlenséget kívánja kárpótolni azzal, hogy a kárpátaljai szerzők művei oly tág teret kapnak?
…ami a leltárból kimaradt vagy fenn akadt a rostán – írtam címként soraim elejére. Ezúttal is – mint minden átfogó irodalomtörténeti munkában – valamiféle leltár készül. A félig tele, félig üres pohár metafora elkerülhetetlen szemszögéből nézvést, értelmezhetjük e kötetet, örvendve annak, megköszönve azt, ami benne van, ám sajnálva azt, aki/ami kimaradt. Ami a szerzőgárda kiválasztásában egyfelől sokféle színt, szemléletbeli és értelmezésbeli gazdagságot hoz, másfelől az egységes koncepció érvényesítését csorbítja.

(*)Méry Ratio Kiadó, 2017

2019. március 14.

Szóljon hozzá!