Zászlónk, nagy szélben

Lám, megint március hava, nemzeti ünnep, nálunk ismét csupa lobogó a lég. Mekkora volt a hurrázás, amikor néhány évvel ezelőtt ismét föltalálták (vagy újból megkomponálták) a székely zászlót. Annak viszont egyáltalán nem volt visszhangja, hogy egy profi zászló-, címer- és pecséttanász a londoni szaktudományi világkongresszusról hazatérve egyebek mellett zászlónkról is nyilatkozott. Meglehetős kritikával, és én a sorok mögül azt is kiérzem, hogy e zászló hitelessége múlik azon, megpróbálja-e valaki javítani a bakit. Kisebbik hiba, hogy a hold nincs egy szinten a másik égitesttel, így fogalmaz a szakember, mintegy készakarva kerüli a másik néven nevezését, mert az bizony a nap kellene legyen, és nem csillag!

Nos, ez a második hiba nemcsak megmagyarázhatatlan, de bár alapfokon sem értelmezhető. Hogy került egyáltalán képbe? Aki így átrajzol egy kötött, évszázadok kánonja szerint a maga állandóságában megjelenő jelképet, az bizony közönséges hamisító, hogy ne mondjam, nagyobb gazemberségekre is képes. De még ez sem elég, Szekeres Attila (ő az interjú címer-, pecsét- és zászlótanásza) azt is elmondta, ezt a zászlót a népakarat szentesítette. Amire szerintem igazán semmi szükség, mert több mint négyszáz éves belátható múltja van a székely zászlónak. A valódinak. Ez azért is hatalmas érv, mert az európai nemzetek jórészt a 19. században konstruálták meg zászlajuk. A kép valamivel összetettebb, elismerem, mert ezek a százharminc-százötven éves lobogók az újkori nemzetek szimbólumai, amelyek rendszerint egészen mások, mint a középkoréi. S hogy népakarat szentesített volna egy újraszerkesztett jelképet, ez is nehezen hihető, nálunk ugyanis az olyan műfajokban, mint amilyen az identitás vagy viszonyunk a román hatalommal, csaknem mindig a felülről jövő kezdeményezés érvényesül. Nem lehetett volna mindezt kivédeni valahogyan? Nem. A szakember (pontosabban a Londonban összegyűlt szakemberek) szerint sajnos, a mai zászlók többségét előbb elfogadják, csak utána kerül az értők elé. No és itt jött számomra a legmeglepőbb javaslat, bár Szekeresnek abszolút igaza van: jó lenne az ezután készítendő jelképeken észrevétlenül, fokozatosan, de tudatosan kicserélni a csillagot a napra. S hadd írom ide a folytatást is, ami e téma belvilágát, nem utolsósorban feszítő indulatait illusztrálja: „Ezt valóban így gondolom, de nem indítottam hadjáratot a székely zászló ellen, mint ahogyan egyesek szemében én váltam a legnagyobb ellenséggé.” Kik szemében? – teszem fel gyermeki ártatlansággal a kérdést, és erre is van válasz néhány sorral lennebb: A címerek világában a politikusok meg a „nemzetvédők” okoznak galibát, amikor ahhoz szólnak hozzá, amihez nem értenek. Kész, ezzel a kör bezárult. Úgyhogy ezek után nem nehéz elhinnem, valaki (vagy valakik) a történelem analfabétájának rátartiságával úgy rajzoltatja (rajzoltatják) át a címer- pecsét- vagy zászlóképet, ahogyan a pillanat szeszélye diktálja. Mert még ez is lenyúlható, hogy ne mondjam, belenyúlható. És az is érdekes, hogy a politikus még véletlenül se nemzetvédő. Idézőjelesen vagy anélkül. Ez is igaz. Évekkel ezelőtt ajándékba kaptam egy öreg udvarhelyitől a volt cs. és kir. 82-es székely gyalogezred emléklapját. Szép, színes, eredeti, középen „a nemes székely nemzet ősi címere”, Keöpeczi Sebestyén József után. Azon pedig egy antropomorf, azaz középkoriasan emberarcú, tizenhatágú napkorong, jobbra a telő hold ezüst kiflije. Lám, a kör másodszor is zárul.

„A szent és a profán”

Mielőtt azon tűnődnénk, hogy mit keres e jegyzet élén Mircea Eliade hiedelem- illetve vallási eszmetörténeti munkájának címe, hadd jelentsem be, csak itt, a szomszédban, Kibéden is farsangolnak (jó vicc, hol nem?). Jártam telet búcsúztató falvakban eleget, leghamarabb a gyergyóditrói sokadalomban, aztán Csíkmenaságon, természetesen Alsósófalván is. Közben dilemmám csak erősödött, és be kell ismernem, mindmáig nem tudtam kibogozni, a Mircea Eliade-i időfelosztásban a szent vagy a profán (rítus illetve gyakorlat) érvényes a farsangra, és ami még előttünk van, a pünkösdi egynapos királyságra. Ünnepnek ünnep, egy honi kutató szerint segít megrövidíteni a távolságot a szent és a profán között, segít megteremteni a kommunikációt két különböző síkban elhelyezkedő világ között. Lehet, hogy e magyarázatban kínálkozik a kompromisszum, amire oly régóta várok? Igen, a farsang és aztán a pünkösdi királyság forgatagában nem számít rang és cím, mi több, kötelező a káosz, a feje tetejére állított rend, akárcsak a szertelenség. No de nem erről akarok írni, inkább két festményt – jobb híján – körülírni. Mindkettőt Kováts-Mátyus Erzsébet festette, aki történetesen kibédi, és mindkét képe szülőfalujának farsangját rögzíti, ami legalább száz, az is lehet, háromszáz éve mit sem változott. Ceremóniájában legalábbis. A művészt a magyarországi aukciósházak katalógusai híres festőasszonyként emlegetik, ami igaz, ám a mindenkori árverések lényege: minél híresebb valaki, annál drágább a portéka. És van még egy oka, amiért most róla írok: itt él Székelyudvarhelyen oly régóta, hogy már csak az életrajzi ismertetőkben jelenik meg a szülőfalu. S képein. Furcsamód itt, városában tudnak róla legkevésbé. Férjével együtt nagyon visszavonultan él, tán öt esztendővel ezelőtt találkoztam velük tiszta véletlenül, a Kossuthban. Márpedig ha olyan híres – és olyan híres! – szűk pátriáján kívül, képei múzeumi gyűjteményekben, magángyűjtőknél vannak, szégyen nem ismerni itthon a művészt. Műtermében egyetlenegyszer jártam, és amikor nézelődés közben világnagy neveket emlegettem, akik csak eszembe jutottak az udvaron álló, ám a szürrealista optika csalóka üvegén át nézve a gyalogkapu tetején muzsikáló hegedűs láttán, igen, Marc Chagallt emlegettem, erre leintett: én Kibédet festem, a gyermekkorból visszaköszönő gyermekjátékokat, a munkát, amiben a hétköznapok telnek, de az alakoskodás nagy ünnepeit is, amikor nagyon úgy néz ki, hogy kibolondul a sokadalom. Tulajdonképp két emlegetett képe e kibolondulásnak és a féktelen táncnak egy befagyasztott mozdulata, az álarcos lány teljes kibédi népviseletben, virágos köténye részletgazdagon kidolgozva, ő a Hely, és akivel táncol, a nem eléggé múló Idő, mert Csokonai Dorottyájában is nagyjából ilyen vagy hasonló szerelésben jelentkeztek „fársángkor”, dámák diadalmán.
A másik nagyjából ugyanaz, fekete-fehérben. De van Kováts-Mátyus Erzsébetnek a jegyzet címére hangolt festménye is, így tán jobban megértjük a felosztást: lent a mindennapok egyike, asszonyok sulykolnak, fonnak, kovács vasat penget, lovat patkolnak, házat építenek, ez a profán szféra. Fönn (és a közvetítő a kibédi református templom karcsú tornya) a szellemvilág, ott gézként átlátható a piktúra, minden alakjával együtt. Nos, ez az, ami szent. S a távot, ezt is mondtuk, az ünnep rövidíti meg. Itt a földön pedig az Ereszd el a hajamat, / Megfogom a faradat hangulata tombol.

Forrás: Magyar Nemzeti Digitális Archivum