A. Gergely András: Iratszemle, ha történelmi is…

A Forrás folyóirat 50. évéhez

Nem sajtó-, hanem közléstörténeti pillanat ez. Mint egy idős embernél, kinek nemcsak éveinek száma, hanem sorsa, küldetése, feladattudata, méltó tapasztalata van a túlélésben. Akkor is méltóságos, ha kompromisszumai, kényszerei, stílusváltásai, szemléletfordulatai többször is voltak talán… De túlélt, s ma már ez nemcsak erény, de eredmény is, tengerhabzásból egy öböl védelmébe szorult állapot is, a hajózási vagy kereskedelmi főútról leszorult léthelyzet is akár. Ez ötven év alatt számos más kulturális forrás bedugult, elsorvadt, kiszáradásra ítéltetett, lehasználtatott, elcsatornázott vagy mesterségesen fölfakasztott és manipulált lett. Ö megmaradt. És kétségtelen, élnek még az egykor legnagyobb megyei irodalmi folyóiratok közül is többen, az Alföld, a Tiszatáj, a Jelenkor, a Palócföld, az Új Forrás vagy a Műhely, de el is halt viszont a Napjaink, arcot váltott a Békési, a Vasi, a Borsodi Szemle, elszontyolodott a Kortárs, a Holmi – de ne folytassam, ez most itt nem a nekrológok ideje, hanem a koccintásé, az üdvözlő szavaké, az életút delén túl is megélhetésképesen és egészségesen vidor orgánum köszöntéséé.

No meg, ha nem is a kényszerektől mentesen, a közegellenállástól függetlenül s az idő mállasztó hatásán túl is: a Szerkesztőké, főszerkesztőé és alapozó munkatársaké, a megbízhatóké és a kiváróké, a figyelemmel jelenlévőké és a korszakváltásokon túlra is hidat építőké. A Forrás 50. évfolyamának most márciusi száma Baghet Iskander fotókincstárával megjutalmazva jött ki, a színes melléklet bizton hivatott a kecskeméti szerkesztőség, helyszínek és írótáborok, lapbemutatók és koccintások, évfordulók és koszorúzások alkalmai mellett a portrék sorával is igazolni, kikkel és kik által is működhetett a Forrás e fél évszázad alatt: Gion Nándor, Sütő András, Orbán Ottó, Esterházy Péter, Faludy György, Juhász Ferenc, Ilyés Gyula, Zám Tibor, Kányádi Sándor, Varga Mihály, Hatvani Dániel, Ilia Mihály, Vekerdi László, Polyák Ildikó, Buda Ferenc… – de hadd ne sértsek senkit a hiányzók és kortársak névsorából vagy a szerkesztőségi tablóból kihagyva…, inkább csak annyit erről, hogy nem, vagy nem csupán a sajtótörténet „melléklete”, amit itt lapozgatok, hanem egy közléstörténeti esemény, egy világítótorony fényének bátorító vonzása a viharzó vizek öble felé, fénytörésekben, színekben és helyszínekben, portrékban és szituációs fotókban. A fotómelléklet persze valamihez tartozik, s e valami a márciusi szám, amely a térbeli irodalmi közösséget (Fekete Vince, Villányi László, Monostori Imre, Szűgyi Zoltán, Géczi János, Tőzsér Árpád, Markó Béla, Maurits Ferenc, Ferdinandy György, Dobozi Eszter, Zelei Miklós, Kiss Anna, Alföldy Jenő, Fried István, Gyáni Gábor, Romsics Ignác, Kabdebó Lóránt, Sándor Iván, Zalán Tibor, és számosan mások jelenlétét) mutatja föl jubileumi közléseik formájában. Ki emlékezik, ki áttekint, ki összefoglal, ki rápillant vagy elmereng, ki bagatellben vagy fragmentumokban (Buda Ferenc, Lengyel András), ki pályatársi atyamesterségben (Ilia Mihály), versezet-fohászban (Tandori Dezső), oly elődök megidézésében mint Tóth Menyhért, Kondor Béla, Tornai József, Veres Péter (Kiss Anna), „képeslapok” révén (Orosz István) vagy párizsi versekkel (Maurits Ferenc), „egykor és most”-ok emléktárával (Sándor Iván), térségi „erőterek” megőrzésével (Pécsi Györgyi), deskriptív geometriával (Lövétei Lázár László), „hamubansült” szavakkal (Háy János) oly színesen sokak adtak fohászokat a kitartó Forrás-ban léthez, hogy még Gyáni Gábor kollektív emlékezeti és perszonális közléstörténeti retrospekcióját ki se szabadna hagyjam, nem is beszélve Szűgyi Zoltán „kürtölés évét” széljegyzetelő töredék-poémájáról…

Ötven év, ha annyi, százhetvenhat oldalnyi betű, ha így jött egybe a pezsgős koccintó, az ötszázhetvenharmadik szám köszöntő hangján Füzi László főszerkesztői ajánlója, s maga a jelenkorban lapozgatás történeti öröme, mely ezt a jubiláló orgánumot most nemcsak szívünkbe invitálja, de fennen súgja is: akik „irodalmat akartak csinálni Kecskeméten”, nem hiába tették, s nemhiába tartották ezt fontosabbnak, mint kultuszok, státuszok, imperatívuszok és abakuszok előtt hajlongani, kiérdemelni a kegyes engedélyt vagy elszenvedni a kritikus zordság méltatlan dicsőségét. Csak így, záróhangként jut eszembe a látszólag „mesterkéletlen szerénység” saját fohásza…, a társadalomkutató hálaadás hangja…, a köszönet és elismerés gesztusa, melyet e számba írtam a szociográfia múltjában következetes folyóirat egy időpillanatáról, melynek címében sajátosan (jóllehet véletlenszerűen?!?!) ott van szinte a FORRÁS félszáz éve: Szimbolikus harc, jelképes győzelem, közlésbátorság. Részletesebben ragozni immár fölösleges…, s valóban csak akusztikai kódaként idézem ide, de tán a Szerkesztők és Szerzők méltó köre sem sértődne e lakonikus emlékkép miatt. A szépirodalmi, szociográfiai, művészeti folyóirat e lelkes, néhol fájdalmas, rendszerint jóértelműen nem-provinciális ötven éve ma már olyan sorshelyzet, amire méltó módon csak a hetvenötödik s századik évfolyam következhet. Így legyen, ekként lehessen…!

Amúgy meg: a Forrás számai a következő hónaptól letölthetők:

http://forrasfolyoirat.hu/

2019. március 15.

1 hozzászólás érkezett

  1. ágoston hugó:

    KINCS!

    Legszebb időnk: Kortárs, Nagyvilág, Forrás, Új Írás, Valóság, Vigilia – néha még (horribilis dictatum, igen, igen!) Szovjet Irodalom is…

Szóljon hozzá!