– Há’ kivel szavazunk, Cselényi úr? – kérdi tőlem az udvarhelyi kávézóban egy olyan félig-meddig ismerős. Így mondja: kivel. Úgy érti: kire. Jaj, fájdalmas tükörfordítás ez, románból. Terjed, megállíthatatlanul.
Próbálok tréfásan reagálni a kínos nyelvromlásra, mintha csak viccből kérdezte volna így. Az egyszer biztos, hogy senkivel, mert én egyedül megyek a fülkébe.

– Há’ Viktorral, nem? Csakis! Há’ nem?
– Ez magánügy. Aztán miért Viktor? – kérdem, mégis.
– Há’ ő tett minket magyarrá.
– Viktor? Miért? Eddig nem volt magyar az erdélyi magyar?
– Há’ magyarnak magyar, de azér’ mégis na. Ő adta meg
nekünk a kettős állampolgárságot.
– S akinek nincs kettős állampolgársága, az kevesebbet ér, az már nem is magyar?
– Há’ itt igen, de Angliában már nemigen. Ott már kinézik.
– S Magyarországon?
– Há’ ott is lerománoznak minket.
– Akkor ezt jól megoldotta Viktor, nem?
– Hááá’… – jött a fejezetet lezáró dodonai válasz. De ő viszi előre az országot! Benne van az erő, nem? Egységben az erő! Mindenhol ezt olvassuk, ezt lássuk. A maga tévéjében is, Cselényi úr.
– Ahhoz nekem már nincs közöm – zártam le a diskurzust. Aztán barátságosan elköszöntem. Jó utat Angliába!
– Angliába??? Há’ én nem megyek Angliába.
Ha netán le is esett neki a tantusz, azt én már nem hallottam. De szerintem nem esett le.

1. ágoston hugó:
   2019. március 20. 15:47

   Szerintem sem…