A peron legvégére húzódtam, diszkréten elfordulva, hogy senki se vegye észre patakzó könnyeimet. Akkoriban sok megpróbáltatás ért, azokban csalódtam, akiktől segítséget vártam, s úgy éreztem magam, mint a kisgyerek, akivel cudarul elbántak a felnőttek. Már elég hosszú ideig éltem svédek között ahhoz, hogy tudjam, nem illik mások előtt feltárni érzelmeinket, különösen akkor nem, ha ez embertársaink számára kínos lehet. Márpedig egy zokogó felebarát nem valami felemelő látvány. Ezért is vonultam félre a világ szeme elől, s könnyeimnek szabad utat engedtem. A véletlen is mellém szegődött, mert a metró egyre késett, így aztán nyugodtan sírhattam. Gondoltam, jobb lesz, ha könnyítek bánatos szívemen, de ahogy telt az idő, egyre szomorúbb lettem, egyre jobban sajnáltam önmagamat, és mindinkább arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy az egész világ ellenem szegült.
Arra eszméltem, hogy valaki óvatosan megérinti a karomat. Megfordultam. Törékeny alkatú, harmincöt-negyven év körüli pici nő állt előttem, hosszú vöröses haja volt és átlátszó, szeplős bőre. Szeme tökéletesen kék volt, mint a svéd ég nyáron, s tökéletesen kifejezéstelen, akár egy bábu szeme. Halkan és egyhangúan szólt hozzám:
– Segíts rajtam néhány garassal, hogy szállásom s vacsorám legyen ma estére…
Sztereotip szöveg, mindig ezzel koldulnak a hajléktalanok, s megalázó az emberek közönye, ahogy elfordulnak tőlük. Ösztönösen a zsebembe nyúltam egy tízesért, de közben meglepő dolog történt. A koldus észrevette könnyeimet, és arcába egy csapásra visszaköltözött az élet. Az addig fásult, semmitmondó tekintet egyszeriben emberivé vált az együttérzés és a részvét melegétől. Egyik kezével a vállamat fogta, a másikkal az arcomat simogatta. Hagytam. Jólesett.
– Mi történt? Miért vagy szomorú?
Mintha csak erre vártam volna, olyan sírásba fogtam, hogy szegény lélek azt se tudta, mitévő legyen. Egész közelről fürkészte az arcomat, mintha valamit le akarna olvasni onnan.
– Ó! – mondta kisvártatva. – Téged nagyon megbántott valaki. Szegénykém.
Tovább sírtam, ő meg folytatta a találgatást:
– Persze az is lehet, hogy te voltál ostoba valakivel, s most bánod. A két dolog egyformán szokott fájni. Látod, én az utcán lakom, fázom és éhezem, de mégse sírok. Ugye, neked van otthonod?
Bólintottam.
– És várnak rád, igaz?
– Igaz.
– Akkor meg miért sírsz? Mondd el, beszélj róla, az használni szokott.
– Ne haragudj, hosszú lenne, nincs arra most idő – hárítottam el szelíden. Fájdalmasan elmosolyodott:
– Nincs rá idő. Persze, az embereknek épp a legfontosabbra nincs soha idejük. Jól van na, nem erőltetem.
Lassan összeszedtem magam, és abbahagytam a szipogást. Vigasztalóm halovány arca kipirult, és láthatóan boldog volt, hogy szavai hatásosnak bizonyultak. Nem is hagyta abba.
– Látod, én örülök, ha fedél kerül estére a fejem fölé. Már egy tál meleg étel is boldoggá tesz. Nézd, mindenem itt van ebben a zsákban, úgy élek, mint egy csiga.
Most vettem észre a hátizsákot. Szinte üres volt. Zavartan néztem ismeretlen jóakarómra. Istenem, hisz az én bánatom nevetséges az ő sanyarú sorsa mellett.
– Már jó ideje hajléktalan vagyok. Sok bánat ért. De elárulhatok neked valamit, amit nem sokan tudnak. A boldogsághoz nagyon kevés is elég. Az a lényeg, hogy ne várjunk el túl sokat senkitől, önmagunktól sem. Akkor minden apróság ajándék.
Révületemből a beguruló metrószerelvény csattogása ébresztett fel.
– Mennem kell. Köszönöm…
Megszorítottam pici meleg kezét. Egymásra mosolyogtunk.
– Menj csak. Én köszönöm, hogy meghallgattál. Nem szokás ez itt, de látom, te idegen vagy.
Hálásan néztem rá, s még hallottam, amint búcsúzóul utánam szólt:
– De ugye, nem csinálsz semmi szamárságot?
Mosolyogva ráztam a fejem. Nem, dehogy, hisz az élet szép, ha tudunk örülni minden apróságnak.
Zsúfolt volt a metró, alig fértem be, s mire meg tudtam kapaszkodni, már indult is a szerelvény. Visszapillantottam, de már nem láttam sehol a lobogó vörös üstököt, s akkor vettem észre, hogy a tízest még mindig a markomban szorongatom.
A következő megállónál bejelentették, hogy ismét leállt a forgalom. Később megtudtam, miért.
Valaki beugrott a sínekre. Nem találkozott idejében a Rókával.

Forrás: Veress Mária: Üzenet egy úszó jéghegyről. Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2007.

1. Kiss Székely Zoltán:
   2019. március 19. 07:39

   Üdvözöllek itt, a Káfé Főnixben. Remélem, gyakorta bedugod ide az orrodat.