Kiss Székely Zoltán: Sárkányölő Bodor Péter/Vers(z)iz(ze)netek
Erdőszentgyörgy
Megküzdöttél te is sárkányaiddal,
bolondos Zilahi-lány fia, Péter.
Kisfiú magadhoz sohasem ért el
anyád szelíd szava, ámde bölcsődal
gyanánt Kis-Küküllő hangja ringatott.
Szót apáddal nem cserélhettél soha.
Legény volt Zeyk udvarában. Mostoha
sors: siketnéma szolga nevet adott
neked. Tán zabigyereke volt Zeyknek?
A pernye anyakönyvek nem felelnek:
a parókián mind-mind tűzzé lettek.
Lelkész nagyapád gyújtotta fel talán?
Meg nem születetté álmodott a lány-
anya? Sárkányaid hát így születtek.
A Kollégium
Ezerszer áldott s átkozott a skola.
Néma szolgalegény beszédes mersze
sárkányölő bicskát adott kezedbe.
Mintsem ajkaid cifrálkodó szóra,
eszed jobban hajlott lisztőrlő malmot
faragni fába Küsmöd patakára.
Asztalos inasból, így szólt a fáma,
kollégiom diákja lettél. Sorsod
fordultával újabb sárkányod ébredt:
bankókat fabrikált rajztehetséged.
S hiába új, gőzgépes eke, oltár,
önjáró szekér, falióra fából,
Sebess dédnagyapád iskolájából
futottál, nem tartott vissza a zsoltár.
Kertek
Voltál kertész is, öreg fák tudója.
Ültettél, oltottál – csodádra jártak.
Mestere természethistóriának,
Borosnyói Lukáts is, pártfogolta
kastélyparkot építő imádságod.
Bejártam én a Toldalagi kertet
Koronka fölött. Lombjaid feleltek
kérdésemre. Talán itt voltál boldog.
Méregzöld, kénsárga, narancs zsivajgott
elhagyott parkodban. (Felelt rá legott
Bethlenek szélhárfás kerlési kertje).
Jedd felett gloriette talpkövét moha
fedi. (Fenesi kertjében Jósika
is rád várt.) Ma belengi béke csendje.
Vándorévek
Ujjaid begyében hordott diadal:
tenyered sejdítette már mozgását
víznek, kőnek, fának, fémnek. Kincsed át-
gyúrta Bécs hasznos tudássá. (A fukar
Zeyk rokonság pénzéből géptant tanult
a titkos rokon.) Aztán, kezedben és
eszedben bízva – nem volt kételkedés
kenyered sohasem -, kóboroltál múlt
s jövő idők Európa-határán.
Mesteremberek tanítottak. Árván
ők nem hagytak, és tisztelték tudásod.
Órások, ácsok, orgonakészítők,
lakatosok kincseit lested el. Ők
bíztattak csak. S te hazahoztad álmod.
Hidad szegetlen
Marost átölelő hidad szegetlen
ívelt át merészen a két part között.
Nyolcvan évekig szolgált a víz fölött,
míg obsitot nem kapott idő etten.
Lebontották, szálfáit szertehordták.
Mégis, ha alacsonyan áll a Maros,
későtavaszi vize nem zavaros,
s szennyet sem hoz a szentannai holtág,
csonka pillérek korhadt maradványa
pitykézi víz tükörét. Maradt mára
hatvanhárom méternyi hosszan: emlék.
Milyen volt világod? Az időkaput
kínáló csonkok nem beszélnek. Az út?
Mint befagyott folyó páncélján a lék.
Haranghoz menet
Vártemplom tornyában haranghoz menet
lépcsőd nyikordul, kezedet dicséri.
(Gálfalvi orgonád hangja nem éri
el fülem. Játszik velem a képzelet
s a kétely: sárkányodat legyőzöd-e?)
Te égi lékbe, magasságos kútba
építél hangokból hidat. Azúrba
vágytál és lökött gyarlóság ördöge
bakacsinba. Hamisított bankóddal
ítéltek halálra. De úttal, híddal,
kúttal válthattad meg magad. Jó bolond.
Azt hitted, hogy szabad vagy. Mindhiába.
Ott, Szamosújvár börtönébe zárva,
gondoltál-e még az orgonákra, mondd!
Zenélő kút
Kutad zenéjét sejdíti képzelet.
A vár alatti bőerű források
vizét – emlékeim mélyére ások –
énekelni tanítottad meg és lett
Nagypiac kútja messze föld csodája.
Kupolatetőn vörösréz Apolló,
vizet s napot imádva, a virradó
napsugárt keletnek fordulva várta,
s ha leszentült a nap, nyugatra nézett.
Ámult s hallgatta a csudazenéket
városod és szélcsendkor hat falu még.
„Város dolga” – minden céhtag áldozott
egy napot, ebből épült fel Bábelod
tornya. Vezeklésnek ez sem volt elég.
Hóvihar után
Játszott veled a hóvihar. Hirtelen
jött az Apolló-szobrot ledöntő szél,
elnémítva a kútzenét? Nem beszél
erről a krónika. Néma s hitetlen
bírád és zsarnokod volt ez a város.
Húsz kerek éven át szolgája voltál.
Hibád adóztad, s hiába szólaltál,
bűnbánó szavad semmit sem ért. Sáros
Rózsa utcai vidámparkod ebek
harmincadjára került. Jogi cselek
gőzgépedet is elkótyavetyélték.
Hát, nem javítottad többet az órát
s zenegépet. Századnyi időt, míg állt,
így maradt hangjavesztett, néma emlék.
Jegenyenyár koszorú
Dühvel károgtak a város varjai.
A kút köré jegenyenyár koszorú
ágaskodott – lakhelye e szomorú
seregnek. A város napszámosai
reggelente vizéből mosakodtak.
Egész alsóváros csebrekkel ide
járt, csodásan tiszta volt a kút vize.
Vér is festette gyakran. Cseber-rudak
tettek törvényt dévajkodó legények
s harisnyás arszlánok, ifjak és vének
között. Béke csupán akkor költözött
reá, ha „barna művészek” a múltba
ringatták a népet. Zenélő kútba
révedett a város a nyárfák között.
Szükségtelen
„Szükségtelen. Verdikt: Elpusztítani!”
A régi városház padlásán állott
zenélő géped elfeledve. Mállott
maradványait a milléniumi
áhítat kerestette meg. Csak néhány
roncs alkatrészt tudtak összegyűjteni,
pár csavart. (A rozsdának nincs édeni
hangja.) Sárkányod és a buta ármány
emléked is legyőzte végleg? Kutad
mását bár múzeum őrzi, az utad
vesszőfutás volt. Eltömték forrásod,
a vízvezeték ítélte halálra.
Hagymakupolás templom ágáll mára
kutad helyén, de sárkányt győz majd álmod.
Orgona és ágyú
’48 kellett, hogy megéledj, s halljál
ébresztő hangot. Hitetlen bolyongtál
s nem volt hely, hol békés szállás, teli tál
várt volna. Mégis felépült és megáll
a hitben és zeng kibédi orgonád:
szól az ének tizenhat regiszteren.
Megint csak csodálkoztak a mesteren.
Sárkányaidat végleg legyőzted. Át-
élted császári hadak rémtetteit.
Ifjakkal készítettél gyutacsot itt,
Vásárhelyen, s láncos orgonaágyút.
„Orgona művész Bodor Péter” – állott
a szakértő közbírák közt neved. Ott
zászlód bontottad, a szabadságvágyút.
Házsongárd árka
Vén orgona mester, Házsongárd árka,
jel nélküli sír lett végső nyughelyed.
(A tisztességes búcsúztatás helyett,
nem tudom, lelkedet miféle bárka
vitte az ég felé.) Bemhez indultál
Kolozsvárra, hogy újszerű gyutacsod
bemutasd. Farkas utcai szállásod
csak néma tanú. Nyomra alig talál,
ki téged keres. Szívszélhűdés vitt el.
Lyukas emlék rólad. S a remény: hittel
haltál és boldog voltál akkor, akár
kertjeidben. Győztél hetven évesen
önsárkányaidon végérvényesen.
(Béke vár, vásárhelyi főnixmadár?)
Margitsziget
Takar kutad margitszigeti mása?
Kollégiumi vénhedt boltozatok,
Koronka-kerti illatok s zamatok,
Erdőszentgyörgynek vén parókiája,
Bem ágyúi, Marosunk első hídja,
kerlési szélhárfa, jeddi gloriette
nem emlékezhetnek rád. Idő-evett
kibédi orgonád a tanúd. Hívja
imára néped. És a szigeti kút.
A felharsanó zene kínál kaput
az elmúltba. Száz év hallgatás után
felépítették Duna közepére
kutad hű mását s a villanyzenére
fel-felfigyelnek Pesten és Óbudán.
Kupola zenéje
Kupola zenéje mának szól. Halld már!
Négypercnyi az út a végállomástól.
Kiszürkéllik a betonja a lombból –
maroknyi székely imája -, porlik. Bár
vers küzd itt a villamosok zajával,
szellő a gyertyák világát eloltja
s a fényeket az ég szélére tolja
az este, félóránként rézfúvós-dal
szólal. Nehezen indul most az ének
mártírokért. A kút remetéjének
az Apolló-szobor Vásárhelynek int.
Öreg mester, remetéje a kútnak,
itt otthon vagyok. Az évek fakulnak,
mint kokárda, mely csupán rajtam virínt.
Mester szonett
Megküzdöttél te itt sárkányaiddal.
Ezerszer áldott s átkozott a skola.
Voltál kertész is, öreg fák tudója.
Ujjaid begyében hordott diadal:
Marost átölelő hidad szegetlen.
Vártemplom tornyában haranghoz menet
kutad zenéjét sejdítő képzelet
játszik velem. S a hóvihar. Hitetlen
dühvel károgtak a város varjai:
„Szükségtelen. Verdikt: elpusztítani!”
’48 kellett, hogy megéledj. S haljál.
Vén orgona mester, Házsongárd árka
takar s kutad margitszigeti mása.
Kupola zenéje mának szól. Halld már!
Pusztai Péter rajza