Ahogy melegszik az idő, egyre gyakrabban sétálnak körülöttem a katicabogarak. Főleg az ablakpárkányokon, mert ott van a fény; de asztalon, szőnyegen, szinte bárhol. Gyakran bele kell néznem a csészémbe is, nehogy valamelyiket megigyam, mert szomjasak. Próbáltam etetni őket, de az emberi ételt nem szeretik. Ilyenkor átviszem őket, már ha egyáltalán tudom, mert törékenyek és könnyen halnak, a bazsalikomra. Ott biztosan találnak élelmet vagy a leveleken, vagy a cserép földjén.
Sokszor szedek fel tetemeket a padlóról, ezek kicsit laposabbak az élőknél, vagy teljesen laposak. Barnáspiros szárnyuk, mintha épp repülni készülnének, a test külső oldalán enyhén megemelt,a szárnyak köze fekete; magukon viselik a feketét.
Ezek az összetaposott tetemek.
Aztán itt vannak a természetes halált halt egyedek. Ezek halálát nem én okozom.
Ha a hátukon fekszenek, akkor már biztosan tudom, hogy nem élnek. Lábacskáik szépen összehajtogatva, a kitinszárnyak gondosan összezárva.
A hasi rész, valamivel mélyebben van, mint az élőknél. Talán, mert üres.
Vannak közöttük a halálnak magukat nem könnyen megadók is. Ezeknek a halál pillanatában piros szárnyuk alól legyezőszerűen kint maradt az alsó fekete fátyolszárny egy kicsi darabja. Mintha el akartak volna szállni az utolsó pillanatban.
A sétáló katicák egy része a pókok áldozatává válik. Beborítja testüket a puha háló, s ha felemelem őket, érzem, hogy könnyebbek, mint az élők.
Az utolsó kanál étel előtt vettem észre egy darabka tészta és egy fekete olíva-karika mellett a tányéromon a friss halottat. Teljesen más volt, mint a többiek.
Szép volt a színe, és úgy tűnt, mintha tettetné a halált, mintha csak várakozó-védekező állapotban lenne. Megböktem az ujjbegyemmel, de nem mozdult.
A zöldségek a tésztámban megtévesztették.
Ott keresgélt, mielőtt betettem az ételt a mikróba.

Forrás: Apám, a program működik