Nemrég Koppenhágában meghalt egy öreg hölgy… Egykori táncosnő, gyönyörű alakú, gyönyörű arcú valaki.
Dánia leghíresebb szobrásza kőbe faragta.
A szobor a rakpart vizének magas talapzatára került, s idegenforgalmi nevezetesség lett.
Angol és amerikai turisták meg voltak győződve róla, hogy a szobor antik, legalábbis Michelangelo idejéből való. Talán az ő egyik tanítványa gondolta ki.
Csak kevesen tudták, főleg németek és svédek, hogy a szobor eredetije élt, és szerény táncosnői nyugdíjából tartotta fenn magát.
Némelyik bennfentes még a táncosnő kalandjainak számát is tudta, és azt is, hogy mi lett a leány további sorsa a szobor fölállítása után.
Az öreg hölgy temetése előtt egyesek azt állították, hogy a szobrászt a leány hajlékony meztelensége tette kezessé, alázatossá, mások erre azt felelték, hogy az ihlet verőfény alakjában már régen megvolt, és a szobrász évekig kereste álmának képmását, míg végre rátalált.
Egyesek bementek a kápolnába, hogy lássák még egyszer a hölgyet, s elbúcsúzzanak tőle, mások, mint az én barátom, akinek ezt a történetet köszönhetem, elhatározták, hogy másképp mutatják ki tiszteletüket az örök művészet, a múló modell és a mindig virágzó élet előtt.
És másnap, csakugyan, a három barát elindult a rakpart felé, hogy megnézzék a fürdőző nimfát – úgy, ahogy mi szoktuk néha-néha megnézni a mi Mátyás-szobrunkat –, szűzi szemmel, mintha még sohasem találkoztak volna véle, mintha csakugyan akkor látták volna először.
Még nem kelt föl a nap, és aztán egyszerre csak kelni kezdett, rézsútosan, aranyeső alakban, nyílvesszősen.
És az első napsugarak épp a szobrot érték, a szobor arcát, a szobor haját, a nyúlánk alakot, amelyből csak úgy áradt a báj.
És mindnyájuknak úgy tűnt, hogy ilyen szép szobor sehol a világon nincsen.
Hogy ez a szobrok szobra.
Maga a Művészet.
Talán szerencsésen érte a nap. Talán a barátok voltak ilyen hangulatban. Talán a víz, a rakpart és a hajnal futottak itt véletlenül össze, és találkoztak a lángelmével.
Az élet elborított mindent.
És a halottra senki sem gondolt többé.

Forrás: Szilágyi András: A halhatatlan fűkaszás. Kriterion, Bukarest, 1988.