Vízparti emlék izzik fel az augusztusi nyárban.
Szétterített, agyonhasznált pokrócok. Szék sincs, se asztal.
Agygörcsömmel a fűzfabokor alatt keresek menedéket.
Homályosan látszik ide a Sólyomszikla.
A július kegyetlen fényessége szemhéjam alatt. Édes
kissé riadt, kissé rosszalló arca, fekete ruhája
öcsém gyászát takarja. Én meg színes nyári kartonruhában.
Korhadt deszkafalak a pionírtábor helyén. Süket csend.

Aztán a Füles keresztrejtvényei. Hogy szerette Édes!
Soha nem a hosszú megfejtéssor az érdekes, minden
betű fontos. Nagybetűkkel és puha ceruzával töltöttük ki.
Nagybetűkkel, hogy a másik olvasni tudja s folytathassa.
Puha ceruzával, hogy nyomát ki lehessen radírozni.

Aztán a századelő hullámzásában, mint az alig
csobbanó Marosban, eltűnt Eli öcsém után Édes is.

Mintha az udvar vén eperfája az Ebháton felfogná előlem
a zajt. Csak az agyamban lüktető kín marad. Most
vonatfütty ébreszt. Kiürült vizes üveg gurul odébb.
Távolabb a kis meleg vizű medence felől halk nesz hallatszik.
Kitöltődik ez a keresztrejtvény is. Megnyugszik a gondolat.

S az akkor viselt ruhákra, törülközőkre ráömlik a délután
egyre barnuló fakója: kiszáradnak, elfonnyadnak és
kihűlnek a színek. Mint az emlékek. Az alkonyi gyorsvonat
füttye végigszánt a völgyön. Az állomás szemaforjának
változó fényjele kikezdi addigi biztonságunk. A vonaton
nem ül már senki. Az üres kocsik elvillódznak szemem előtt.

Én pedig itt maradok Palotailva alatt, a Maros mellett.
Magam vagyok. Családom? Csalódom. Egymagam. Se öcséim, se Édes.