Püspöki szeretett játszani a szavakkal. Elcsíp egy borongós kora délután a városháza előtt és azt mondja: hallottad-e már, hogy Lajos barátunk a párját ritkítja? Lajosról pedig három blokk lakói tudják, hogy (így szokás finoman mondani) szigorúan bánik feleségével. És te, folytatja monológját Püspöki, te is megittad már kenyered javát!
Szent isten, hüledezem diszkréten, mekkora pofája van ennek az alaknak, de ez csak az egyik. S a másik, hogy miféle rosszindulatból vagy gúnyból terjesztett pletykák keringhetnek rólam ebben a kisvárosban, amiknek ha csak a fele igaz, örök időkre el vagyok ásva, mint az az időkapszula a Patkóban, az Udvarhelyi Híradó aznapi lapszámával és néhány használati tárggyal a huszonegyedik század elejéről… Olyasfajta igazság ez, amitől saját ereimben megfagy a mások vére. Álldogálunk a városháza előtt, Püspöki felnéz az égre, és azt mondja sokat sejtetőn: nemsokára kiderül, hogy beborul, és akkor majd megnézheti magát, akinek van esernyője! A politikusokról is megvan a véleménye, eszerint új seprűvel kellene elhajtani a régi jómadarakat. Ebben nem lógunk ki a nagyvilágból, mert nincs a földnek országa, ahol nem közmegvetés tárgya említett szerzet. Ám amit a diktatúrában kimondani életveszélyes, azt a mienkhez kicsit is hasonlító demokráciákban, nemkülönben a fejlettebbekben szabad.
A múltkor azt kérdezi tőlem a szállodás – folytatja senkitől nem zavartatva Püspöki – hogy hát melyik kell: a jobbágy vagy pedig a bal ágy, és erre ugyan mit mondhattam?
Ha eddig nehezen is telt a könnyed idő, miközben az van a világban, ami, új földrészek híján tessék új igazságokat fölfedezni! Az eljárás a következő: vegyünk két közmondást, aranyköpést, de lehet közhelyes megállapítás is, és kombináljuk össze. Így: Addig nyújtózz, míg aranyat lelsz. Ki mint veti ágyát, maga esik bele. Nyugtával dicsérd, úgy alussza álmát. Ajándék lónak vedd el a lányát. Bolond lyukból nézd meg az anyját. Aki nem dolgozik, ne nézd a fogát.
– Kedves barátom – borul fölém Püspöki árnya, ez a nap, hét, hónap nagy felismerése lehetne, ami az enyém, csak az enyém. Mit csináltunk az imént? Vettünk két igazságot, mert mindkettő az, nemde? Összepászítottuk, és halandó logikám szerint ebből egy harmadik igazságnak kellett volna létrejönnie. Szó sincs róla! A harmadik (mondjuk csak szerényen) megállapításunknak semmi köze az igazsághoz. Nos, mit szólsz mindehhez? Két igazság ütköztetése magát az igazságot oltja ki!
Lázasan kergetőztek fejemben a lehetséges válaszok. Lehet, hogy új időszámítás kezdődött máris e felismeréssel, amelynek gyakorlati alkalmazásai megszüntetik a háborúkat, az éhezést, a kiszolgáltatottságot ezen a földön? Eljön az az idő, amit a biblia emleget, meg a költők, hogy együtt lakik a farkas a báránnyal, és a párduc együtt tanyázik a gödölyével. Együtt legelészik majd a borjú s az oroszlán, és egy kisgyerek is elterelgetheti őket. Elhessentettem e kegyes és tiszta gondolatokat, mert a való világ szánalmas és esendő. Párducokat ugyan nem láttak a felsőboldogfalvi határban vagy a Homoród-mentén, de farkast, medvét, vaddisznót eleget. A kereplőkkel, pléhedényekkel, fene tudja még, milyen zajkeltő eszközökkel felszerelkezett felnőttek se tudnák elhajtani a garázdálkodókat, nemhogy a kisgyerekek. Ezért óvatosan, de őszintén csak annyit mondtam, nem zörög a haraszt, ha nem fújja a paraszt. Ha úgy mondom ahogyan a népi bölcsesség diktálja, Püspöki megsértődik, hogy szélnek veszem, levegőnek, holott ő a gondolkodás játékos nagymestere korunkban.