Részlet egy hosszabb ciklusból

Kőrösi Cso­ma Sándor a ma­gyar ősha­za felé tart­va Af­ga­nisztán he­gyei között gya­lo­golt, ami­kor egy hegy­szo­ros­ban várat­la­nul két rabló támadt rá. Teli to­rokból ordítoz­tak, kard­juk­kal va­dul ha­donásztak, szer­te­lenül, ide­ge­sen vi­sel­ked­tek. Kőrösi Cso­ma Sándor türel­me­sen várt, hogy le­csen­de­sed­je­nek, ordítozás közben nehéz megérte­ni a sza­va­kat. Ami­kor a rablók látták, mi­lyen nyu­godt, ők is le­hig­gad­tak, normális han­gon kezd­tek beszélni. Ak­kor ki­derült, az ot­ta­ni hegy­vidék egyik kis népének kevésbé is­mert nyelvét beszélik.

Kőrösi Cso­ma Sándor erősen megörült en­nek, mi­vel köny­vekből ugyan is­mer­te már ezt a nyel­vet is, de még nem volt al­kal­ma gya­ko­rol­ni az így beszélőkkel. Ked­ve­sen mo­soly­gott a két rablóra, majd anya­nyelvükön szólítot­ta meg őket. Kérte, ülje­nek le, mesélje­nek ezen a rit­ka, különle­ges nyel­ven ma­gukról, népükről, problémáikról.
A két rabló úgy meg­lepődött, hogy da­ra­big szólni sem tu­dott. Még nem találkoz­tak olyan távolról jött utazóval, aki anya­nyelvükön szólt hoz­zuk. Egyből szívükbe zárták Kőrösi Cso­ma Sándort, kis népek tag­jai hálásak, ha messziről jött ide­gen beszéli a nyelvüket.
Kőrösi Cso­ma Sándor barátságos un­szolására leültek, később meg­eredt a nyelvük is. El­mondták, hogy földhözra­gadt szegények, alig van mit enniük. Fent a he­gyek­ben, ahol élnek, a köves földe­ken kevés ehető növény te­rem meg. Te­he­ne­ik, ju­ha­ik húsát sem ehe­tik örökké, ak­kor abból is ha­mar ki­fogynának. Muszáj néha ki­ra­bol­ja­nak egy-két arra járó ide­gent, hogy jus­son főzni való a családi kondérba. Na­gyon elegük van már a nyo­morúságból, sze­retnének ura­sab­ban élni. Ha kar­dot ránta­nak, mindjárt úrfélének érzik ma­gu­kat.
Ak­kor Kőrösi Cso­ma Sándor beszélt ne­kik a pityókáról, amit egye­sek bur­gonyának meg krump­li­nak hívnak. El­mond­ta, ahon­nan ő jön, ott is köve­sek a földek a he­gyek­ben, de a pityóka jól meg­te­rem bennük. Százféleképpen is el le­het készíteni, s mi­cso­da felséges ele­del mind a száz.
A két rabló szájtátva hall­gat­ta. Később félsze­gen az iránt érdeklődtek, van-e vélet­lenül Kőrösi Cso­ma Sándornál pár da­rab olyan izé…, pityóka. Szíve­sen ter­mesz­tenék he­gyi föld­je­i­ken, ha adna ne­kik néhányat, s el­ma­gyarázná, ho­gyan kell. Kőrösi Cso­ma Sándor sajnálatát fe­jez­te ki, hogy mo­mentán nincs nála pár zsák pityóka. Messziről jött, az in­duláskor ho­zott pityókákat rég meg­et­te.
De ne ke­se­red­je­nek el, vi­gasz­tal­ta a két rablót, tud más meg­oldást. In­nen délke­let­re, jó fu­ta­modásnyi­ra található In­dia. Az ot­ta­ni hegy­vidéken az angol gyar­ma­tosítók már meg­ho­nosították a pityókát. Ő ugyan észak­ra, Belső-Ázsia felé szándékszik foly­tat­ni az útját, van ott va­la­hol egy hely, ame­lyet feltétlenül fel sze­ret­ne ke­res­ni. De a kedvükért, pon­to­sab­ban a különle­ges nyel­vet beszélő kis népük kedvéért haj­landó kitérőt ten­ni Indiába. Is­me­ri ő az an­go­lok nyelvét is, ha elkísérik, szíve­sen tolmácsol, ad­ja­nak ne­kik is­ten­fi­zessében egy-egy zsák ültet­ni való pityókát.
A két rabló hálálkod­va mon­dott köszöne­tet Kőrösi Cso­ma Sándor­nak, hogy ilyen ren­des velük, még kerülőt is haj­landó ten­ni az érdekükben. Ígérték, ha viss­zajöttek Indiából, min­den segítséget meg­ad­nak neki, hogy Ázsiában meg­találja azt a he­lyet, ame­lyet annyi­ra fel akar ke­res­ni. Majd hármas­ban el­in­dul­tak In­dia felé.
Útközben Kőrösi Cso­ma Sándor beszélt ne­kik a pityókaültetés rej­tel­me­iről. Mit kell, hogy kell, mi­kor kell, hogy úgy men­jen min­den, ahogy kell. Hogy nagy­ra nőjön a pityóka és sok le­gyen belőle. Beszélt arról is, mi­lyen az iga­zi úr. Ha már annyi­ra urak kívánnak len­ni. Va­la­ki vagy igazán úr, vagy se­hogy. Ne ha­donássza­nak kar­dok­kal ide­ge­nek orra előtt, in­tet­te őket, az nem az úri mo­dor ne­továbbja. Ott van a kardhüvely, úri­em­bernél kard­nak ab­ban a he­lye. Csak gyengék és el­nyo­mot­tak védelmében húzhatják elő.
Aztán gon­dolják meg: olyan ke­ve­sen van­nak, s olyan különle­ges nyel­ven beszélnek, hogy népükből bárki egy na­gyon előkelő és zártkörű klub tagjának te­kint­he­ti magát. Annál úribb do­log pe­dig nincs is. Indiában találkoz­nak majd an­go­lok­kal, azok tanúsíthatják, érte­nek a klu­bok­hoz.
Más is van, ami úri­em­berré te­het. Ha nem üvöltöznek ért­he­tet­lenül, ha­nem szépen, ki­fe­jezően ej­tik a sza­va­kat. Fi­gyel­je­nek a gon­dos fo­gal­mazásra is, ne csak oda­vessék a sza­va­kat, mint cson­tot a kutyának. Kedv sze­rint még fi­gurázhat­nak is a beszéddel. A mas­ni is szeb­ben mu­tat cso­kor­ra kötve. Aki­nek tele a hasa jóféle pityóka­tokánnyal, s cse­le­sen tud­ja gom­bolyítani a társalgás fo­nalát, az már úr, vagy még annál is izébb. Az ilyen­re az Úris­ten is mo­so­lyog­va te­kint le, ha közben csóválja is a fejét.
Hogy így lelkükre beszélt, a két rabló magába szállt. Egészen meg­irtóztak attól, mi­lyen éle­tet éltek ad­dig. Erős esküvéssel fo­gadták, hogy megváltoz­nak. S mi­helyt hazaérnek Indiából, mind a pityókát, mind a Kőrösi Cso­ma Sándortól hal­lot­ta­kat ter­jesz­te­ni fogják népük között.
Pár he­tes vándorlás után meg is érkez­tek In­dia határához. Ott jótevőjük célirányos tolmácsolása nyomán mind a két rabló meg­kap­ta a maga zsák pityókáját. Kőrösi Cso­ma Sándor úgy intézke­dett, hogy az egyik zsákba fehér, a másik zsákba pi­ros pityókát te­gye­nek ne­kik, tud­ja­nak dúskálni a fajták között.
Ha­nem szegény Kőrösi Cso­ma Sándor jól megjárta. Mi­kor az an­go­lok meg­tudták, mi­lyen sok nyel­ven beszél, nem en­gedték vissza, ott tar­tották. Felsőbb po­li­ti­kai el­gon­dolásból égető szükségük volt egy te­hetséges nyelvészre, aki ti­be­ti-an­gol szótárt csinál ne­kik. A két rabló így könnyes búcsú után hátára vet­te a két zsák pityókát, és el­in­dult vele haza.
Kőrösi Cso­ma Sándort ugyan nem le­he­tett kény­szeríteni sem­mi­re, ha nem akar­ta, de egyrészt kíváncsi lett a ti­be­ti nyelv­re, mi­vel még nem is­mer­te, másrészt meg­esett a szíve a gyámol­ta­lan an­go­lo­kon és ti­be­ti­e­ken, hogy nem tud­nak beszélni egymással. Erősen jó szíve volt szegény­nek. Szo­morúan, de egy időre el­ha­lasz­tot­ta a ma­gyar ősha­za fel­ku­tatását.
… Időnként hal­la­ni hírét, hogy Af­ga­nisztán he­gye­i­nek egy el­du­gott völgyében békében és me­gelégedésben él egy kis nép. Ki­fe­je­zet­ten úri­em­ber­nek tart­ja magát ap­ra­ja-nagy­ja. Na­gyon sze­re­tik a pityókát, százféleképpen is el tudják készíteni. Születése­kor min­den újszülött kap egy jelvényt. Állítólag va­la­mi­lyen klub tagságára jo­gosítja fel őket egész életükben, bár ara­felé nin­cse­nek is klu­bok. Arról is ne­ve­ze­te­sek, mi­lyen szépen, ki­fe­jezően beszélnek. Néha még fi­guráznak is a sza­vak­kal, miáltal sok­kal vígab­ban te­lik az idő.

Forrás: eirodalom.ro