Turcsány Péterre emlékezve

Hogy kerültél ide, világok vándora?
Barátod pónyikja hernyózásra vár…
Ősfáid mohos kérge alatt szádora
a szívnek issza emlékeid. Hóhatár

alól indul utad, lányokról álmodol
netán? Bükk és juhar tartják itt egedet,
fennebb málnavész kezdődik, rügy bomol
ott, beérik makkja a bükknek. Feledett

levele földre leér s belepi a dér.
Mit írnál le reá kegyelmesen szépet?
Elvesztett nemzedék dalnoka vagy, megér
egy misényi szellőt a léted. A réted

határok feletti tér. Végvári voltál.
Térdeplő büszke fájdalom volt halálod.
S maradsz rímbe rándult agyamban a szótár:
Ahogy lehet, hazádat meg kell találnod…

Hát csak így lehet?! Pallón imbolygó létre
teremtve? Fenyők erős tenor kardalát
viszi a szél a hegyhátakon át. Térdre
kényszeríthettek zúgó szelek, hadát

a gondoknak terűként cipelted tovább.
De ölükbe rejtenek radnai hegyek,
heroldja a transzilván létnek. Tétovább
ének nem is lehet… Törpefenyő-sereg

vár a nyereg alatt, ott a Lala-tónál,
rád emlékezik a Lovak vízesése
s a Szent László füve, fenn a kaptatónál.
Iskolád s templomod Isten rendelése.

Bölcs anachoréta, jövőnek adósa,
itt lehettél magad: remete Borberek
zúgó patakánál. A pünkösdi rózsa
lepte havasi rét lépted alatt remeg.

Szavaid szádora ébresztett a szóra,
lehozva a havas üde leheletét:
bár házat és hazát álmodhatsz a hóra,
tűnő mámor volt csupán az erdélyi lét?

Önmagad oszlattad hontalan felhőit
reménytelenségnek. Utókor feledte
büszke fájdalmad ma dalol: nevelő hit
minden szavad, s századod átverekedve

ma is erő. (Dadogó unokád vagyok.)
Könny vagy esőcsepp csüng szempillád ereszén?
Fáradságodat ha esti árnynak adod,
nyári színeid szivárvány köpönyegén

ha felsóhajtanak, s tiszta csendességnek
kölcsönzöd megnyugvásod szűz ösvényeit,
mosolyoddal üzensz őszi verőfénynek:
feltámadtunk már és megmaradunk mi itt.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ