Cingár Protázt (nevenapja június 13) valójában fegyelmi okokból nevezték ki a terminusi vasútállomás főnökévé. Vele, természetesen, azt közölték: olyan. emberre van szükségük ezen a kssé eldugott, ám hamarosan jelentőssé váló szárnyvonal-végállomáson, aki végre rendet tud teremteni ott is, előkészíti, sőt megteremti a valamikor elkezdett, de immár végképp kideríthetetlen bűnösséggel abbahagyott alagút továbbfúrásának feltételeit. Boldog izgalommal fogadta a megbízatást. Úgy okoskodott, hogy ez végeredményben igen megtisztelő beosztás, előléptetés, ha úgy tetszik, hiszen a folyton másuk parancsolatára rohangáló forgalmistából főnök lesz, a maga ura, aki elképzeléseit zavartalanul megvalósíthatja. Úgy érezte, mindenki egyetért vele, hogy nagyon is rászolgált erre a bizalomra: hosszú esztendők óta az ő vonatindításai voltak a legpontosabbak; olyan nem volt, hogy az ő vonatai ne hajszálpontosan gördüljenek ki a forgalmas állomásról. Legfeljebb az fordult elő, utóbb már elég gyakran, hogy a menetrendben megjelölt időpont előtt néhány másodperccel, harminc-negyven másodperccel, ne túlozzunk: mindössze három-négy perccel korábban indított szerelvényeket. Túlbuzgóságáért minden esetben megbírálták, mert a vonatukról lemaradt, őrjöngő értetlenséggel ide-oda cikázó utasok akkora lármát csaptak, hogy a dolog felett nem lehetett szó nélkül napirendre térni. Nem kis szomorúsággal tudomásul kellett vennie, hogy talán a vasutas pálya az egyetlen, amelyen az ember nem előzheti meg saját korát, sem a menetrendet. Pedig ezen a területen is lehetnek valakinek Korszak-alkotó Gondolatai, mindössze három dolog kell hozzá: korszak, alkotás és gondolatok. Legutolsó önbírálata elhárító részében, a magán-különfélékben azzal érvelt, hogy ő tulajdonképpen csak rendet akar teremteni. Az utasok fegyelmezetlenek, nem törődnek a saját vonatukkal, késve érkeznek, lekésik, némelyek viszont túl korán, már egy-két órával a vonatindulás előtt az állomáson csellengenek, a döntő pillanatig ellaposítják, unalomba fullasztják a búcsúzkodás felemelően drámai perceit, a búcsúztatók, a maradók egyébként is mindig levertebbek, mint az elutazók – hát ezeken az állapotokon valahogyan változtatni kell. Cinkos egyetértésre számító mozdulattal törülte kétfelé ómódi bajuszát, mint akinek még vannak gondolatai, tartalékban is, ha a bírálat netán folytatódnék. Tele volt elképzelésekkel. Mielőtt elfoglalta volna ú] állomáshelyét, néhány nap szabadságot vett ki, bezárkózott, hogy végleges formába öntse Korszak-alkotó Tervezetét, amelyen már évek óta dolgozott, és amely – elfogadása esetén – új alapokra helyezi a vasút és a vasúton utazó közönség eleddig meglehetősen tisztázatlan, majdhogynem zilált viszonyát. Többszínnyomásban képzelte el, öklömnyi betűkkel, hogy senki se hivatkozhassék arra, miszerint nem olvasta a szabályzatot, feltűnő helyeken kell majd kifüggeszteni, az állomásépületek, a vonatok ablakait kívül-belül ezzel kell beragasztani, mellékelni kell a menetrendhez, a szöveget rá kelt nyomtatni a menetjegyre. Némi erőfeszítéssel rengeteg hasznos időt takarítunk meg, fordíthatunk egyébre, amit eddig a le- és felszálló utasok, valamint a búcsúztatásukra, illetve fogadásukra megjelenők rövid emberi létidejükből, túlságos értelmi megterhelést vállalván, továbbá oly gyakori alkalommal és tömegméretekben egymás testi és őszinteségi épségét veszélyeztetvén, nyilvános érzelmi kitörésekre pazaroltak. Ezentúl tehát tilos, mert fölösleges, integetni. Aki elment, az célszerűen érvényesíti megvásárolt menetjegyét, aki megjött, az hagyja el azonnal az állomás területét, hozzátartozóival egyetemben. Szigorúan tilos utazótáskával, bőrönddel, síléccel, kalappal, italos üveggel, sállal, nagykabáttal, gyermekkocsival, ketrecben szállítandó nyulakkal, kézzel-lábbal, hangosbeszélő zsebkendővel mind kettesben, mind csoportosan titkos jeleket váltani, amelyeket csakis azok értenek, akiknek szól, sőt gyakorta azok sem egész világosan. Ahol és amennyiben szükséges, az illetékes forgalmista saját szolgálati palacsintasütőjével teremtsen rendet. A legcélszerűbb azonban elejét venni a naponta ismétlődő cécónak: a forgalmisták a menetrend szerint legalább öt perccel korábban indítsanak útnak minden vonatot.

(1976)

Forrás: Panek Zoltán: Függő játszmák. Tárcák és tárcanélküli írások. Dacia, Kolozsvár, 1983.