A rendezésről (1980)

A rendezés türelem kérdése is. Ki kell tudni várni a színészt, amíg rátalál a megfelelő hangra. Persze, nem ölbe tett kézzel.
Erdélyi Lajos készített interjút a Művelődésben Kincses Elemérrel. Kincses keserű. A hit hiányzik belőlünk leginkább, a bizalom, amivel nem ajándékozzuk meg egymást se a színházban, se kint. S enélkül mindig vakvágányra kerülünk és oda már tényleg nem jön senki utánunk. A hit a legkönnyebben kamatoztatható. Minél többet előlegezel belőle másoknak, annál busásabban fog megtérülni. Színész-rendező kapcsolatában.
Az a baj, hogy nagyon is ismerjük egymást, illetve egymásról alkotott képzeteink olyan merevek, hogy ezért nem vagyunk képesek együtt dolgozni. Nem bízunk magunkban, hát másban sem bízunk. Lásd, általában a rendező-színész viszonyt. A legnagyobb baj pedig, hogy soha nem akarjuk elhinni, a valóság minden képzeletünket felülmúlja. Minőségben, mennyiségben és történésben is. Mindenki több, mint amennyit mi el tudnánk képzelni róla. Jobb, rosszabb, gazdagabb, szegényebb, mélyebb.

Roman Polanski filmje: Tess (Magyarországon Egy tiszta nő címmel futott – 1979)
Csodálatos ez a lány, Nastassja Kinski. Bűvköre van. Varázslatos. Ő volt a csoda, amit meg kell fejteni. A titok. Ami mindig több, mint amit tudunk. Róla, felőle gondolkozva: a szerep absztrakció. A művészet az. Polanski művészete abban rejlik, hogy remekül csúsztatja egymásba a hangokat, a képeket, a jelentésük lesz több a jól összepászítással, a vágással. S a környezet, nem is a jól megválasztott környezet, hanem ahogy a környezetből, körülményekből (idő, szituáció, hangulat) fakadnak a cselekmények. A lelki történések állnak előttünk tisztán, árnyékmentesen. Az arcra kiül a gondolat, a képnek van gondolata – s ez az egész a természetből fakad, úgy része a tájnak, a világnak, ahogy része a fű, fa, olyan magától értetődően. Innen a csodás jelleg. Úgy simul a tájba, a környezetbe a lány, a fiú, a kedvük, mintha csak virágai lennének a rétnek, mint ahogy azok is. A realizmus bőkezű ajándéka ez, a kitűnő emberismeret és emberszeretet ajándéka. Humánus film. Emberben és lélekben gondolkodó művész Polanski. S ez azért nem teljesen magától értetődő, mert már rég nem ezek a legfontosabb kritériumai a művészetnek. A tagadás, az olyan mértékben eluralkodó absztrakció, ami kizárja a jövőt, csak a jelent rögzíti kíméletlenül, szeretet nélkül, türelmetlenül akár – ez a hozzáállás jellemző általában a művészetekre manapság. A színházművészet legújabb keresgéléseire is.
A színész olyan ember, aki mindig a saját fejével gondolkozik. Minden élményt, hatást átszűr magán, ami neki való, lecsapódik benne, gyökeret ereszt, az idegen anyagot nem fogadja be. Egy jó színész sosem handabandázik. Átrostált, megemésztett, megértett(!) tapasztalatai mindig kifoghatatlanná teszik. Azt az embert állítják a kérdező „civil” elé, akin nem lehet kifogni. Bár becsapható, ilyenkor nem ő veszít, hanem az átrázó, sosem a gyerek, a hiszékeny, a jövő. A színész arca a világ arca. A színház arcát színészei jelentik. Ha a színházat szidod, színészeit kárhoztatod, őket ütöd pofon. A színész mindig kint áll, mindenki szeme előtt, a legveszélyesebb időkben is, a sokasággal szemközt. Őt lehet megkövezni. Az ő hátán csattan az ostor. A színész tudja ezt és vállalja. Mert rajta kívül senki nem tenné. Mert az ő küldetését más be nem tölthetné.
A színész hite a világ hite is. A társadalmi pókhálóban fönnakadt legyek sorsa az a felkiáltójel, amit csupán művész kiálthat ki. Miközben azt is tudja, ő is lehet légy, de pókháló is. Csupán a pók szerepe áll fölötte. Alatta?
Művészetét legjobban színpadon mutathatja be, közönség előtt, de mindig vannak olyan korok, mikor ez nem elég. Mikor a „magától értetődik” összekuszálódik, zavaros lesz. Ezt kibogozandó, a dolgokat rendeltetési helyükre teendő szólal meg a színész a munkáról, munkájáról.
S ahogy a színház arcát színészei alkotják, úgy városa, területe ábrázatán is sajátos jegyben tündököl a színház. Megérteni és elfogadni egy kis világot, a szűkebb pátriát, egy tájegységet nem lehet anélkül, hogy arcának jegyeit sorra ki ne bontsuk, meg ne fejtsük. Az itt és most és itt és mást jegyében.