Internet kávézó BALLA D. Károj, ONAGY Zoltán
Folytatjuk kávéház/kávézás-ankétunkat. Kérdéseink ugyanazok:
1. Elődeink kávéházba jártak – ittak, beszélgettek, írtak. Közösséghez tartoztak. Hova jársz te, melyik „kávéházba”? Hol vagy igazán otthon? Átvette volna az Internet vagyis a Káfé és más online találkozóhely a kávéház szerepét?
2. Schiller rothadt almával, Ady borral segítette meg az ihletét. Méliusz kávézott. Hány cukorral iszod te a kávéd?
BALLA D. Károj költő, blogger, Ungváron él; a szerző újabban nem használ elipszilont írásaiban, nevéből is száműzte.
Káfé az egész világ avagy. egy csapott, egy púpos
Az évezred kezdete előtti éjszakán, 2000 szilveszterén kezdtem el a felköltözést az internetre. Elsők között nyitottam online irodalmi kávéházat, az UngParty NetCafé 2005-ig közel száz szerző mintegy ezer írását közölte: verset, prózát, kritikát, publicisztikát, naplót – gyakran napi többszöri frissítéssel. Volt itt irodalmi fojóirat, hírfojam, törzsasztal, virtuális irodalmi szalon netes csevegéssel és virtuális könyvbemutatókkal, egy időben rajtam kívül 5-6 állandó blogger vezette nálam netnaplóját…
Mindez párhuzamosan történt a hazai közéletből és irodalmi életből való kivonulásommal, így bizton állíthatom, nekem igazi kávéházam lett az internet és lassan már két évtizede annak, hogy az online létezésben találtam meg közösségi otthonomat. Az irodalom és az internet együtt, egymásba hatolva és egymásra csúszva képviseli számomra a legbiztosabb talajt – egyben a legszabadabb levegőt, a legtágasabb játékteret.
Két kávé nélkül nehezen tudom elképzelni a napot. Jókora adagot iszom két kanál cukorral, az egyik csapott, a másik púpos. De ihletet nem ebből merítek, inkább abból, ha az élet örömei és bánatai is felváltva hol felpúposodnak, hol lecsapja tetejüket a szigorúság. De mostanában már ritkán írok, többet szürcsölök. Húsz-harminc éve ez fordítva volt. Valahogy megöregedett a kávé, azt hiszem.
ONAGY Zoltán író, szerkesztő, Esztergomban él
Ha az írásbeliség egészét nézzük, miután az égiek megteremtették a még hieroglifákkal betűvető írót, igen vékony sáv nevezhető „kávéházinak”, ami érthető. Íróféle érzékenyen reagál a szagokra, s ahogy megfigyeltem, az írószag elviseléséhez szükséges íróba a legizmosabb önfegyelem. Ráadásul a kávéházazáshoz speciális társadalmi viszonyok szükségeltetnek, amit a Horthy-éra teremtett meg maradéktalanul ezen a tájon, a Horthy-érából pedig – okkal, ok nélkül – nem kérnék, elég, ami jut. Az Internet ezer dolgot átöltöztetett, a kapcsolattartás napi gyakorlatát is. Az ember bármikor találkozhat, beszélhet bárkivel előkészítés és tiszteletkörök nélkül, és éppen úgy le is szakadhat, előkészítés és tiszteletkörök, külön magyarázat és direkt értelmezés nélkül – közben ki se lép a papucsából. Csodavilág.
A kávét mézzel, kicsi kanál hársmézzel iszom. Két vagy három éve égen-földön nem lehetett hársmézet kapni, mert a tél részlegesen belenyúlt a hársvirágzásba, otthon tartva a méhet, a darazsat, én meg a reggeli kávém reggeli méze nélkül azt hittem, vége. Úgy is nézett ki, hogy vége. Közben akácmézzel, repcemézzel, a különleges diómézzel a kávé ugyanúgy hatékonyan nyitja a napot, mint hársmézzel. Csak ki kell próbálni. Az embert a szokásai tartják egyben, gondolja az ember optimistán. Amikor kiderül, hogy puszta rigolya meg hiszti, hogy ő „csak hársmézzel!”, meginog kissé, persze. De az ember inog, az ember egy olyan. 2000 Szilveszterétől él velem a csempe, csorba kávéscsészém. Az utóbbi években utazásaimra is magammal viszem (egyedül Milánóból maradt ki, meg is bántam, mint a kutya, aki kilencet). Bevizsgáltattam egy profi, gyűjtő cserepesnél, aki szerint Picasso műhelyéből lehet, viccből mondta, én meg komolyan vettem és veszem. A dolog konklúziója: csak addig akarok kávét inni, amíg Picasso csészéjéből tehetem. Így gondolok rá. Aztán, ha másként történik, mert rajtam kívül mindenki utálja, csodálkozom egy ideig, de az élet megy tovább. Mert az élet meg olyan, hogy megy tovább.
Onagy Zoltán fotója
Kérdezett, szerkeszti: Gergely Tamás
(Folytatjuk)
Pusztai Péter rajza