Wassermann-reakció, Tüdőátvilágítás. Ideg- és elmegyógyászati vizsgálat! Ez legalább mulatságos volt. Egy öreg freudista pszichiátert fogtak ki, aki mindenáron ki akart sütni valamit Elemérről. Megkérdezte, nem él-e véletlenül egy unokatestvére a Húsvét-szigeten, szokta-e vakargatni a hónalját, evett-e már életében bálnazsírban pirított articsókát, strucc-nyelvvel, és tudja-e, miben halt meg Napóleon udvari orvosának a dédunokája. Elemér nem tudta, mire az öreg ráírta egy papírra, hogy normális, alkalmas a házaséletre, mehetnek.
– Holnap lesz a tárgyalás — újságolta Elemér a menyasszonyának, Boros Olga kisasszonynak. – Délelőtt tízkor kerül sor reánk.
Mármint a veszekedési tárgyalásra, A fiatal házasulandókat ugyanis, egy igen célirányos reform értelmében, próbának vetették alá, mielőtt az anyakönyvvezetőhöz kerültek volna. A tárgyalás célja: bírósági segédlettel veszekedést kirobbantani a fiatalok között, hadd tapasztalják ki jóelőre a házasság ilyesfajta élvezeteit. Ha a veszekedés ellenére is állhatatosnak bizonyulnak, egy hónap múlva mehetnek az anyakönyvvezető színe elé.
Elemérék már fél tízkor ott voltak a törvényszéken, vegyes érzelmekkel figyelték a teremből kibotorkáló párocskákat. Némelyik menyasszony bedagadt szemmel, hüppögve esett ki az ajtón; némelyik vőlegény a nyakkendőjét ráncigálta, és izzadt, mint egy ló; némelyek nem néztek egymásra, lehajtott fővel kullogtak el.
Elemérékre került a sor.
Az emelvényen egy bírónő ült és két esküdt.
— Bágyuj Elemér és Boros Olga, önök azok? Kérem az iratokat. — Átolvasta: aztán: — Kisasszony, ez a pasas a vőlegénye? Nem valami más egyén? Figyelmeztetem, hogy a hatóság félrevezetése súlyos következményekkel jár. Tehát a vőlegénye, becsületszavára?
— Becsületszavamra — rebegte Olga.
— És ön, vőlegény elvtárs? Ugyancsak becsületszavát adja, hogy ez a … ez a perszóna itt a menyasszonya?
— Igenis.
— Semmi igenis. Adja a becsületszavát.
— Becsületszavamra.
— Na jó, ha már ilyen megátalkodottan ragaszkodnak hozzá.
Elhallgatott, és hosszú, kínos percekig. nézte őket szúrós tekintettel. Aztán nyájasan kijelentette: — Nem mondom, jól bevásároltak. Mind a ketten.
— Tessék?
— Maga, fiatalember, hallgasson. Figyelmeztetem, hogy a tárgyalás folyamán csakis az állítólagos menyasszonyához szabad szólnia, a bírósági személyekhez pusztán akkor, ha kérdezik. Megértette? Megértették?
— Meg.
— Nem vagyunk libalegelőn! Tessék tisztességesen válaszolni: Megértettük, vagy: Nem értettük meg.
— Remélem, nem hazudnak. Nos, nézze csak, elvtársnő, mi, nők egymás között legyünk őszinték; mondja: miért akar hozzámenni ehhez az alakhoz?
—- Ugye, hogy nem tudja! Nem is csudálom. Nézzen rá, nyissa ki a szemét, kislány, ne rohanjon a vesztébe! Ez a csapott homlok, a kiugró szemöldökcsont, amellyel a vőlegénye ékeskedik, nem gyanús ez magának?
— Miért volna?
— Lapozza föl bármelyik kriminalisztikai kézikönyvet. Ez a koponyaberendezés, ez az arcszerkezet, a kiálló járomcsont, a mély, durva vonás a száj szögletben: a legtisztább bűnöző-típusra emlékeztet! Basáskodó, goromba természet, ez a legkevesebb. Mutassa a kezét, vőlegény. Úgy. Nos, látja-e, kislány! Ez nem kéz, ez mancs, ez lapát! A kisujjon hosszú a köröm, ami arra utal, hogy a delikvens hajlamos a lopásra. Nem fordult-e elő, hogy nagyon keresett valamit, egyszer, mondjuk a fülbevalóját, manikűrkészletét, vagy talán a pénztárcája lappadt meg titokban . . . hm? Soha? Semmi?
— Nem tudok róla … azazhogy …
—Nos, nos?
— Egyszer … régen … egy könyv …:
Elemér elbődült:
— Csöndet kérek! Azt mondja, egy könyv. Milyen könyv? Ki írta, mi a címe?
— Az atomkor enciklopédiája … többen írták.
— Ismerem. Színes műmellékletekkel, két kötetben, százhuszonöt lej az ára. Csinos summa. Nos, mi lett a könyvvel? Elemelte ez az illető?
— Azt nem mondhatnám … Egyszer otthon keresett engem, vagyishogy meg volt beszélve, hogy eljön, de én … nekem .. . sürgős dolgom akadt és …
— Igen. Behatolt a lakásba, elvitte a könyvet, ugye?
— Olga! Megbolondultál? Arról volt szó, hogy kölcsön fogod adni, hát ezért …
— Maga most ne mentegetőddzék — intette le a bírónő. — Vegyük szemügyre a tényeket, a puszta tényeket. Maga behatolt egy idegen lakásba a tulajdonos távollétében. Ez legalábbis: magánlaksértés. Ez aztán egy jellem! Férjjelölt! Pfuj, nem szégyelli magát? Kisasszony, kislány, hát hova tette a szemét?
— Én nem mondtam … — dadogta Olga. — Igaz, hogy kerestem a könyvet utána…
— Pontosan. A barátunk tehát — a bírónő Elemérre mutatott — behatol egy vadidegen lakásba, magához vesz egy idegen értékes holmit… ez legalábbis lopás, de esetleg betöréses lopás, ha még a zárral is piszmogott, mert az ilyen hosszúkörmű … na, vőlegényektől! még hogy vőlegény! —, bizony sok minden kitelik, mint láttuk.
— Olga, te nem vagy normális …
— Kislány, jegyezze meg, hogy a vőlegénye lehülyézi magát.
— Hogy állíthatod, hogy elloptam a könyvet…
—- A vőlegénye azt állítja, hogy hazudott. Furcsállom.
— Igenis hazudik! — kiáltotta Elemér. — Tisztelt bíróság, hazudott! Amin nem is csodálkozom, mert ismerem a családját! Pont az anyja, annak huszonnégy órában nincs három szava, amely fedné a valóságot! Úgy tud hazudni, úgy összekeveri a dolgokat, hogy már néha, akarata ellenére igazat mond!
—- Édesanyámat bántod? — visította Olga. — Édesanyámat, aki tömte* beléd a szendvicset, amíg te méla nagy borjúszemmel, málészájúan ültél nálunk és hümmögtél, degeszre zabáltad magad, és vedelted a ribizlibort, amelyet édesanyám csinált! Édesanyám, akit te most boszorkánynak nevezel! Disznó! És csak csámcsogtál, fújtad a füstöt, kérőztél, emésztettél, mint egy jóllakott ökör, és az istennek sem akartál nyilatkozni, pedig mind nyomogattam a lábadat…
— Mindenesetre leszögezhetjük — fordult most Elemérhez a bírónő —, hogy ez a maga bájos kis menyasszonya férjet akart fogni, ugyebár. Etette, itatta önt, nyomogatta a lábát, hálójába kerítette, rávette, hogy könyvet lopjon… Nem valami szép jellemvonások, ki tudja, mi lesz belőle asszony korában.
— Ez nekem is gyanús volt, tisztelt bíróság. Ki tudhatja, hány férfinak nyomogathatta még a lábát ez a kis tündér, ez a lesütött szemű tavililiom, aki semmit sem sajnál azért, hogy egy jóképű fiút megkaparintson, ki tudja, tán még …
— Hát ez mindennek a teteje! Mondd, hogy ringyó vagyok, ugye, erre akarsz kilyukadni! Megállj, engem sem a gólya költött, én is hallottam, kedvesem, mert nem vagyok hülye, mint állítod, és süket sem vagyok, mint szeretnéd, igen, angyalom, én is hallottam rebesgetni egy bizonyos Málikáról, a vidám özvegyecskéről, akinek egy-egy holdvilágos éjszakán meg-megkocogtatja az ablakát a tejképű lovag, mármint Bágyuj Elemér, ez a szoknyavadász itt ni, hogy nem sül ki a szemed, te … te … te lator!
— Egy férfi, az más — jelentette ki Elemér. — Egy férfitól nem lehet megkövetelni, hogy egész életében csak egy nőt ismerjen. Nevetséges. Ez, fiacskám, mindig is így volt és így lesz, ha a fene fenét eszik is, megértetted? Kikérem magamnak, hogy utánam leskelődj, kémkedjél, netán még a zsebeimben is turkálj, folytonosan gyanúsíts, és megedd az életemet!
— Hogyne gyanúsítnálak! És joggal gyanakodom, most vallottad be! A férfinak joga van, mi, a férfi nem kell hogy hű legyen, neki szabad, ugye, neki szabad! Hát nekem is szabad, édes uracskám, ha te úgy, én is úgy, ne várd, hogy kiülök sóhajtozni a csillagos egek alá, és türelemmel várakozom, ameddig a ház ura mittudoménhol koslat, ameddig méltóztatik neki hazajönni, nem! Tudd meg …
— Helyes — szakította félbe a bírónő. — Tehát, el ne feledjék: ön, vőlegény elvtárs, a menyasszonya szerint: tolvaj, részeges, szoknyabolond és zsarnok. Maga pedig, kislány, a vőlegénye szemében: hárpia, zsörtölődő, gyanakvó kis boszorkány és hm… kikapós menyecske. Ennyi elég egyelőre — elmosolyodott —, most pedig menjenek, gyermekeim, pihenjék ki magukat, mert mások is várnak még az ajtó előtt… És ne feledjék: egy hónap múlva találkozunk.

(1968)

Forrás: A költő életei. Szilágyi Domokos (1938-1976). Kriterion, Bukarest, 1986.