– ajánlom a Bekecs Együttesnek

Levelemet küldöm annak, ki egykoron csipkézte volt
                                                                                              lábával
a levegőt. Jövök egy kis kopott, tavaszváró éggel.
                                                                                       Tereád vall
a figura. Utánzatom a költészet. Veled ég el
                                                                               mesterséged,
s lobban újra Bekecs alatt Nyárád terén. Murokország
                                                                                                őkegyelme
beint szilaj Szeredából – Bocskainak városából –
                                                                                            Vásárhelyre.
Nézd csak, Ferenc, ropják ezt a nyárádmentit, s szájról szájra
                                                                                            száll az ének!
Gyönyörű tánc! A lépések ritmusa elkísér házig
                                                                                              és hazáig.
Célját látnád életednek. Megtalálni mozdulatod.
                                                                                          Erre vágyik
minden táncos. A képzelet jogán szólok. Mert itt hagyott
                                                                                           jövőálmod
öröm csodatáncba ömlik és nem botlik utánzatok
                                                                                   szűk szorosába.
Egésszé így válik mibe fogtál, fatörzsbe keményült
                                                                                       ember, várva,
bekecsalji szálfenyőként, virágot s szőlőtől révült
                                                                                        vadgalambot.
Híreddel tele van e vidék még mindig. Gondolod tán:
                                                                                    annyi barátom
van, ahány csillag az égen? Lehullott volt közülük egy,
                                                                                      és nem látom
hiányát? A rózsafa-vonó nagy zöngésű húrhoz megy:
                                                                                         zarándokol.
Egy kicsit életünk, egy kicsit halálunk voltál, benned
                                                                                       sarjadtak ős
magyar tövek. De a lehetetlent nem tudtuk lebírni.
                                                                                           Ördöngös
tervünk nem volt. Csak szándékunk. Gyönyörűket – te táncolni,
                                                                                        én meg írni.
Hitet adni, ím, volt erőd: csipkézni a levegőt e
                                                                                         lenti tájnak.
(Tanítványod tanítványa tanította táncra első
                                                                                        unokámat.)
Eddig hallgatag őshazád büszkül köréd: világ-belső
                                                                                       végtelenbe.