ÉDES ÖCSIKÉM!

Útban hazafele a vonaton. Húz haza valami megfogalmazhatatlan , leírhatatlan, halálon túli szeretet, amellyel soha sehol nem bírok elszakadni tőled…
Titkos naplómban gyűlnek a sorok, mert lelkemben a leírhatatlan gyász vihara tombol; még mindig meg-megújuló fájdalom, mint derült égből a villámlás, úgy hasít minduntalan belém a felismerés: hiába szerettelek, hiába féltettelek! Senki, semmi, soha nem pótolhat téged…
Az űr oly mély már bennem, ismét aggódom, ismét belezuhanhatok, újabb kórház, Istenem! Már egy hete halottas ház vagyok, kitéve a kapura a fekete lobogó, közeleg a halottak napja, a te napod is, s erre sincs már mindjárt ráérő ideje senkinek… csak anya ne légy, ne tudd elgondolni, hogy tud fájni az élet, Öcsikém, amit te nem éltél meg, miért én kell leéljem, elképzeljem? Mindenütt nélküled! De lélekben veled bolyongtam a sepsiszentgyörgyi utcákon, a kőröspataki temetőben, te hancúroztál a szőke buksi fejeddel a szegény pataki tata térdén, mint valamikor én, s míg égtek a sírján az emlékezés gyertyái, ti ketten összeölelkezve álltatok soha el nem érhető távolságban egy képzeletbeli táj fókuszában, s úgy tekintettetek rám, olyan megértően, mint akik tudják, ennyi jutalmat érdemel, mert megőriz minket és továbbad, így lesztek ti az unokáimnak szőtt mesében dédi tata és te, Öcsikém, nagybácsi, aki igazán nem válhatott bácsivá, de naggyá igen. Megnőttél ismerőseid szemében, elérted a legfontosabbat: a tiszteletet és megbecsülést.

Ez ad némi enyhülést szenvedő édesanyádnak csupán.

(Segesvár körül, 1998. októbere)