Tegnapelőtt este pontosan huszonegy óra harmincnyolckor kirabolták Kók Vidor kiskereskedőt. – Már éppen zárni akartam – kezdi mondókáját a kárvallott –, amikor belépett a tettes. Harisnya volt a fején, egy kissé furcsálltam, hogy nem tűnt fel senkinek. Nekem az első pillanatban feltűnt, hogy egy szem fölfutott a harisnyán, de nem volt időm ezen, sem máson tűnődni, mert az illető a zakója zsebén keresztül rámfogott egy kulcscsomónak látszó nehéz és szögletes tárgyat, amiről csak később derült ki, hogy pisztoly, és azt mondta, hogy üljek le a székre. Ennek készséggel eleget is tettem, mert addig is ültem nevezett széken. Ő meg elővett egy tekercs ragasztószalagot, előbb a bokámat, aztán meg a csuklómat tekerte körül, és közben azt mondta: lehet hogy megragad, lehet hogy nem, most nincs jobb. A számat is be akarta ragasztani, ahogy a filmeken szokták. Időközben a bolt megtelt a sok kíváncsiskodóval, sőt már az utcán is megálltak, mert fegyveres rablást nem mindennap lát az ember. Élőben, amikor bármelyik pillanatban eldördülhet a kulcscsomó s a legkucifántosabb zárat is kivertheimolja a pisztoly. Egy terhes anya elájult a bámészkodók szoros karéjában, mentőt kellett hívni. A ragasztó lejött a csuklómról, bokámról, úgyhogy minden feltűnés nélkül megnyomhattam volna a riasztót, ennek viszont legalább két akadálya volt. Az egyik, de nem a legfontosabb, hogy nincs riasztó egy olyan kicsi botban, mint az enyém. A másik: ha lenne se nyomnám meg a vijjogót, mert ráéreztem a helyzet, a pillanat és a reklám nagyságára. Lefogadom, holnap mindenki a Kirabolt Kók boltjában fog vásárolni – villant át agyamon, és mindenki látni akarja a férfiút, akit szinte agyonlőttek. Mármint engem.
– Hát ez bizony még előfordulhat, tesszük hozzá gyorsan. Nem utolsósorban a reklám fokozhatóságára gondolva.

Forrás: RMSZ-Színkép, 2000. január 22.