Interjú Székely Ervinnel Szerelmes szakácskönyv szingliknek című könyvéről

Mi ez a ”szingli”, harminc évvel ezelőtt nem volt benne a napi szókincsünkben…

Először Dánielisz Endre a 95-ödik életévéhez közeledő kiváló nagyszalontai tanár, publicista, helytörténész, nyelvész, irodalmár, Arany-kutató, nyelvőr tette szóvá a „szingli” kifejezés használatát. Megértem, magam is igyekszem kerülni az idegen szavakat akkor, ha van rá megfelelő szavunk (s jelen esetben van, hiszen az egyedülálló, vagy a magányos nagyjából ezt fejezi ki), azonban egyrészt úgy éreztem, hogy egy olyan könyvben, amelyik a szórakoztató irodalom kategóriába tartozik, nem szentségtörés ezzel a fiatalok körében népszerű kifejezéssel élni, másrészt szerintem a „szingli” már beépült a magyar nyelvbe a gyakori és egyértelmű használat nyomán (sőt, a végződéssel, mintha még magyarítva is lenne az angol „single”), úgyhogy már nem is tekinthető idegen szónak (csak annyira mint a mixer, a top, a projekt, a szoftver, vagy az innováció), harmadrészt pedig nem tudtam ellenállni az alliteráció csábításának. Szerintem Babits még ennél nagyobb kompromisszumokra is hajlandó lett volna (és most tessék ideképzelni egy „szmájli emotikont”).

Úgy látom, kapós a könyv, fél Erdélyt már bejártad vele. Ervin, kiderül, hogy te népszerű vagy!

Az előző könyveimhez képest valóban úgy tűnik, hogy nagyobb az érdeklődés iránta, de azt hiszem, hogy ez a témaválasztással is magyarázható. Egy szakácskönyvnek mindig van közönsége, a szerelmes regényeknek pedig szintén. Én pedig ezzel a könyvvel valóságos hibrid háborút folytatok az olvasók kegyeiért, hiszen mindkettőben részeltetem őket.Azt azonban nem mondanám, hogy népszerű vagyok (sőt, …). Egy-egy bejegyzésemre a legnépszerűbb közösségi oldalon átlagosan 20-30 visszajelzés érkezik, s rendszerint ugyanazoktól (ha a macskám fényképeit tenném fel, akkor valószínűleg nagyobb sikerem lenne). Ekkora tehát a törzsközönségem, ami nem nagy (de számomra annál értékesebb). A könyvbemutatóimra is általában ugyanennyien kíváncsiak. De emiatt nem vagyok elkeseredve. Tulajdonképpen sohasem azért írtam, hogy ünnepeljenek. Ezért is csodálkoztam, amikor a minap a magyar irodalom hirtelen felkent igazgatója (igen, van ilyen) két részre osztotta az írókat: azokra akiknek a horizontján a magyar olvasók lebegnek, nekik akarnak megfelelni és azokra, akik világhírnévre törnek és angol, francia, német és más nemzetiségű olvasók lebegnek a szemeik előtt. Nos, az én szemem előtt soha semmilyen olvasók nem lebegtek (szerencsére, mert akkor írni sem tudtam volna tőlük). Amikor írtam, akkor azt mindig azért tettem, mert úgy gondoltam, hogy megtudtam, vagy megéreztem valami olyan tudást vagy élményt, amelyet tovább kell adnom (ahogy Karinthy írja: „hogy megkeressem azt a másikat, s fülébe súgjam: add tovább”). Akiket érdekelnek a gondolataim, azok elolvassák, akiket pedig nem, azokat nem akarom meggyőzni.

Ki is lennél, legutóbb még szenátornak tudtalak…

Jogi képesítésem van, de pályafutásom nagyobbik részében újságíróként dolgoztam, most is az vagyok. A forradalmi változás elsodort a politikába és 12 éven át voltam az RMDSZ parlamenti képviselője. Hasznos, de ellentmondásos időszak volt, sokat tanultam, és sok mindenben csalódtam a parlamentben. Erről több könyvet is írtam. Ugyanakkor ez egy lezárt fejezete az életemnek, soha nem fogok visszatérni a politikába. Érdekes, hogy – elsősorban a román köztudatban – még mindig így ismernek. Könyveim román fordításait ma is úgy harangozzák be, hogy „a volt képviselő könyve”. Ez kissé elszomorít, mert arra utal, hogy íróként semmi érdemleges nem fűződik a nevemhez, az egyetlen, amiről megjegyezhető vagyok, az a korábbi közéleti tevékenységem.

Kérdezett: Gergely Tamás

Kérünk egy autogramot!