Az aratás első napján találtak a hullára. A szelíden hullámzó búzaföld szélében feküdt, s halálát éppúgy okozhatta rafinált erőszak, miképpen betegség, mely nem hagy feltűnő külsérelmi nyomot. Nem régen heverhetett a búzaföldön, ismeretlen volt, öltözékéből ítélve sem idevalósi. Papír, akármi dokument, de még pénz sem volt nála. Kérdezősködtek néhány napig, üzeneteket küldözgettek, de mert a környező tanyákból, sem pedig a szomszédos falvakból nem érkezett válasz, közpénzen parcellát váltottak neki, koporsót csináltattak, s a temető sarkában a helyi szokások szerint elföldelték. Fejfájára mindössze egyetlen évszámot, a temetés időpontját vésték, így a valaha élt ismeretlen ember egész élete és halála nem kapott más jelet, mint annak a napnak az időpontját, amikor náluk a föld alá került.
Igaz is, tehettek-e volna ennél többet?
Az idegen néhány hónap múlva érkezett.
Akkor már csak éjszaka fagyott, napközben fölengedett a sár, hó csak az árkokban kásált itt-ott már zöldellt is.
Az idegen a halott után tudakozódott.
Sorban kihallgatta a szemtanúkat, miközben különös, érthetetlen kérdéseket tett fel. Szeretné megnézni, mondta végül, szeretné exhumáltatni, s ez a szó úgy hatott itt, mint a parancs.
Mégsem engedelmeskedtek.
Náluk az engedelmesség a földnek szólt és az ég felé hajlott.
Mondja meg elébb, kit keres, kérdezték az idegent, de csak azért, hogy az időt húzzák, és elkedvetlenítsék. A férfi kíváncsisága azonban olthatatlannak bizonyult.
Neki mindenképpen látnia kell a halottat, erősködött.
Megrohadt már, győzködték, felismerhetetlen.
A csontjáról is felismeri, mondta az idegen.
A csontjait elmosta már a víz.
Ruhájának körömnyi szövetét felismeri, mondta az idegen.
Nem és nem. Ingatták a fejüket. Arra gondoltak, hogy a halott voltaképpen már az övék. Az ő földjükben fekszik, az ő pénzükből kap évente virágot, ők gazolják és kapálják a sírhantot, az ő halottaikkal, apáikkal és anyáikkal tárgyal odalent. Megszokták. Befogadták. Végül az idegen akkora pénzmagot ajánlott, hogy esztelenség lett volna tovább ellenkezni. Tehát tovább ellenkeztek. Addigra nyár lett, száraz és kíméletlen. Az idegen megtört, de nem adta fel. Szánalmas és végeérhetetlen magyarázatokba kezdett, gyakran elsírta magát, a ruhájukba kapaszkodott, és úgy könyörgött, mint ahogy koldusok rimánkodnak valami csekélyke alamizsnáért. Megszánták, de nem engedtek. Csakhogy a szánalom olyan, mint a talajvíz. Előbb-utóbb alámos az akarat falának, és elrohasztja. Különös érzés volt, egyszer csak azt vették észre, hogy igent mondanak, rendben, mondták az idegennek, másnap megnyitják neki a földet. Az exhumálás hírére összecsődültek. Valamelyikük meg is jegyezte tűnődve, ha a leggazdagabb vagy a legszeretetreméltóbb hal meg közülük, hát az ő temetésére sem gyűlnek ennyien össze. Kiásták a koporsót, de a födelét már az idegen feszítette föl. Aztán sokáig bámult a deszkalécek közé.
Nem akarták megzavarni.
Végül egyikük csak megkérdezte.
Ő az?
Nem, mondta az idegen, és még aznap továbbutazott.

Forrás: Darvasi László: A Borgognoni-féle szomorúság. Rövid történetek. DIA, 2012.