„A tevék körüli gyülekezetben pár gyerek kezében íjak és nyílvesszők voltak, mások késeket tartottak készenlétben, és mindegyik oroszul beszélt.
Igen, a Szocialista Cirkusz szélesebb kontingenséhez tartoznak, felelték az első kérdésre. Arra a kérdésre, miért támadtak meg minket, a fiúk azt felelték, hogy mindenkit megtámadnak.
Aztán Jegorov százados parancsot vakkantott.
A tevés fiúk döbbenten hallgattak.
A százados tudatta velük, hogy ő a Szocialista Cirkusz főparancsnoka…” (191. old.)

Csupán néhány félreeső sor, magában a sodró eseménymenetű regényben alig észrevehető. Jáchym Topol könyvéből való, a Kátrány-ból. A kötet főárama a 68-as csehszlovákiai „beavatkozás”, orosz megszállás történéseinek mintegy falusi, lakhatatlanná tett vidéki települések közötti térben, afféle társadalmi résben (ne mondjunk rögtön szakadékot…) megbúvó láthatatlan történet-sor. Kis falvak, bezárult életek, elszikkadt termés, fölégetett települések, a háború dúlta Csehország árván maradt kölykeinek otthona, életterüktől megfosztott apácák gyermekmentő kísérlete, melybe alkalmanként a helyi bandák avatkoznak, máskor a politikai döntéshozók, végül a ruszki katonák, hogy a föld alatt, pincékben, barlangok réseiben vagy fák odvaiban megbúvó ellenséget kifüstöljék saját kietlen hazájából.

Topol szinte minden regényében (vagy főáramú történés, vagy kapcsolódó értelmezési szál, máskor csupán marginális esemény, de) konstans módon jelen van a testvéri csapatok szocialista offenzívája, pusztító jótéteménye, emberi életeket és lakótereket földdel egyenlővé maszatoló barátságossága. „A nagyszerű szovjet gondolkodás a legkeletibb filozófiai rendszerek elapadhatatlan forrásából táplálkozik, amelyek megjósolták a testvériségbe forrt állatok és emberek világméretű birodalmát. Az új világbirodalomba, amelynek az előhada vagyunk, a gépek is bele fognak tartozni, mondta Dago, és öklével finoman a tankra csapott. Az új világméretű Keleti Birodalomban már senki nem fogja lealacsonyítani és rabszolgasorba kényszeríteni az embert, állatot vagy gépet, magyarázta nekem Dago. És a tágas cirkuszi sátrak alkalmasak lehetnek arra is, hogy az emberek tömegesen fogadjanak hűséget a Szovjetuniónak, jött tűzbe a törpe” (175. old.).

Az elsők között persze Kafkára lehet itt gondolni, kinek a monarchikus lét és a szolgaiság mint alapélmény úgy adatott, hogy műveinek belső abszurditását (jellemző módon, ugyanakkor sajátos „topológiai” jelentéstér révén) az állatiság, a bogár-sors, az ironikusan nyugtalanító alaptónus, a feszültséget regény-folytonosan fenntartó történetiség mint mag hordozza, az átváltozás effelé a rizóma, rejtély, rés, búvóhely felé terel mindenkit. Ilyenszerű még a Topol megidézte Éjszakai munka keretében szereplő völgyiség, kivetettség, alázatba kényszerítettség, természeti jegyekkel is alátámasztott marginalizáltság alaptónusa is, meg hát hasonló Az Ördög műhelye majdnem láthatatlanul földbe ásott és eltemetett patkánymúzeum, a kilőtt és feldúlt várban élő falusi srácok titkos búvóhelyeinek többsége is.

A rejtelmesebb, s a kortárs prózában példaképpen Bodor Ádám szinte összes munkájában észlelhető hasonló alaptónus a Kátrány történéseit értelmező aspektusban ekként jelenik meg az elsőrangú irodalomértő kritikus áttekintésében: „Több oka van annak, hogy kérdésesek a kísérletek, amelyek a Sinistra, Verhovina s egyéb jelölések tényleges földrajzi azonosításán, a névadás furcsaságaiból kiinduló következtetéseken, illetve a történelmi és társadalmi vonatkozások konkretizálásán fáradoznak. E poétika látószögéből ugyanis módosul ezen összefüggések tényleges jelentősége. A dilemma ugyan a művekből következik, a magyarázatot azonban csak elvont síkon befolyásolhatja a kor, a kelet-európai tájék, az alkotások származása, nyelve, az alakok nemzeti hovatartozásának esetleges meghatározása. A rendhagyó névadás konnotációs gazdagsága és az eldönthetetlenség tudatos eljárás eredménye, s mint ilyen hiteles formája az emberi szabadságvesztés kortapasztalatának. / Módszer és szemlélet kérdése, hogy az egyes elbeszélő poétikák az eseményszerű emberi világ szociografikus, antropológiai, lételméleti, egzisztenciális, lélektani, etikai és egyéb vonatkozásaiból mely előtérbe állított sík látószögéből értelmezik a többit. Arról, hogy Bodor művészete mélyen elkötelezett a szociologikum iránt, elsődlegesen ontológiai karakterű kérdésfelvetése ellenére sem feledkezhetünk meg. A Verhovina madarainak különös paradoxona éppen az antropológiai vonatkozások erőteljes érzékiségű ontológiába foglalása. A furcsa hegyvidéki imagináció az élő és élettelen természet, az animális ösztönök, érzékszervek, szagok, látványok, ízek, biologikum, testnedvek, észleletek anyagszerűségével a vegetálásra kényszerített létmód határkérdéseit feszegeti. A lefokozottság állapotrajza egyetemes, tehát felette áll a lokalizálással összefüggő kategorizálási konvenciónak. /A regények a körzet, telep, büntető telep, javító intézet és egyéb locusokat nem urbánus közegbe, nem épített terekbe, hanem természeti környezetbe helyezik, ennek szerves részeként jelenítik meg. A beágyazási művelet némiképpen ellensúlyozza a bekerítettség érzetét, amit hiába keresnénk a történeteket a szoba, ház, hajó, cella falai közé záró ugyancsak tudatos, parabolisztikus vagy éppen tárgyszerű elbeszélő hagyományban./ A regényirodalom a külvilág és az ábrázolás tágasságával egyes korokban a belső történések megjelenítését, máskor a narratív elem lefokozását s a reflexió nyelvét szembesíti. Bodor más irányt követ, s olyan teljességnek a tapasztalatát kínálja fel, ami a közelkép és a panoráma, a mikroészlelet és a tágasság, képszerű vs eseményszerű, statikus vs mozgalmas ellentéteihez hasonló szembeállításokon alapul” (Thomka Beáta, 2014).

Bodor és Topol persze a névritmus alapján nem vethető össze, és valószerűen más tónusok okán sem. Ám a cseh és román verzióban is a természeti táj levertsége, a szüntelen nyomás, a hajlítottság és görcsösség, a militáris műveletek szótára, a vegetáló létmód és vidéki büntetőtelep-szerű közeg evidensen hívja életre a „narratív lefokozásnak” azt a minőségét, melyből az olvasó még pillanatokra is alig bújhat ki. A totális dezillúzió, a konstans reménytelenség annyira meghatározó itt is, hogy a Kátrány gyermekhőseinek (jobbára szereplők, sőt dicstelen szereplők, mégis történelmi hősök is ugyanakkor) nemcsak vágyképe valahol a normális lét, a család, a szeretet igénye, hanem épp a cirkusz mint látványosság és rabszolgaság kevercse talán megkérdőjelezhetetlenül ott ül még a háborús eseményeken, a megtorló ruszkikon, a helyi ellenségeken könnyű sikert arató pusztulás pillanatainak lehetségességén, a mikrorészletek „tágasságán” is. S ennek érzékletes fokozódása végig megül a regényen belüli történés-áradat kafkai reménytelenségén is, mint egy vezértéma és variációi egy robosztus kompozícióban…

Az elemző recenzió teljes szövege a Periszkóp portálon olvasható.